- Nem tudom, mit csináljunk!- mondtam és érezhető volt a hangomban az a bizonyos gondterheltség... az, ami szinte sose volt a hangomban ma előjött féltem... Féltem önmagamtól és a döntéstől, hogy amit hoztam túlságosan is súlyos lesz

- Én se tudom húgi, ha ez megnyugtat! Nem tudom!- mondta, de aztán ültünk ott még egy jó darabig lassan 10 óra volt eldöntöttük mi lesz a legjobb, a srácokkal külön időpontban beszéltünk meg külön találkozó helyen találkozót...

- David!!- öleltem magamhoz

- Amy, nem lesz baj...

- Tudják, hogy veled vagyok!- mondtam, ami félig meddig igaz is volt sejtették, hogy elhagyom, a lakosztályt miközben ők Tv-znek az-az anyumék, én meg nyugodtan kisétáltam az ajtón, ahogy előttem 5 perccel Mira is, az én kis nővérkém, akit én nagyon szeretek...

De a szülők, komolyan kérdezték hová megyünk mind a kettőnktől, de nem válaszoltunk nekik, mintha meg se hallottuk volna a szavaikat, elmondhatatlan utálat és gyűlölet egyszóval minden negatív érzelem tombolt bennünk és szívünk szerint sikítottunk volna tőle és bőgtünk volna meg hisztiztünk volna. Egyszóval legbelül minden KÁOSZ volt, de még mekkora káosz! Oltárira nagy káosz... minden felborult bennem és Mirában is lehet, hogy egyszer ezek a napok feledésbe merülnek, de legbelül biztos nem, mert ez a seb örökre ott lesz és sose fog begyógyulni, SOHA SEM!

- Biztos, hogy tudják?- kérdezte David és tudtam csak azért kérdezi, mert aggódik értem

- David kérlek, ez most a legnagyobb bajom közé nem tartozik, hogy ők mit tudnak és mit nem!- mondtam neki teljesen őszintén-, de nem sétálunk?- kérdeztem tőle

- De...- mondta és kézen fogva sétáltunk a homokos parton és beszélgettünk aztán leültünk a homokba én Davidre dőlve bámultam a tengerben tükröződő égboltot és aztán a lényegre tértem:

- David...- kezdtem el és aztán hírtelen zokogás tört ki belőlem

- Amy...- ült fel és magához ölelt- nyugodj meg, nincs semmi baj!

- De van, de még mekkora!!- mondtam ki

- Megijesztesz kicsim, mi a baj??- kérdezte David miközben az arcomhoz ragadt hajtincseket hátratolta és letörölte az arcomról a könnyeimet

- Az a baj hogy én holnap reggel elmegyek innen és soha többé nem látlak!- mondtam neki- én abba meg David belehalok!

- Miért ne látnálak?- kérdezte és magához ölelt

- Szerinted anyám meg apám hagyja majd??- kérdeztem tőle és a szemébe néztem és mind két kezét megfogtam- Szerinted én ezt szeretném?? De hidd el, ők el fognak követni mindent hogy ne, láthassunk titeket! Ez fáj nekem, nem is tudod mennyire!

- Szeretlek... ugye tudod?

- Tudom!- mondtam és könnyeim egyfolytában csak a szemem áztatták és David homlokának döntöttem az enyém- Én is szeretlek, de nem tehetek semmit sem, látod próbáltunk szembeszállni velük kiállni a szerelmünkért Mirával és ti is, de nem ment... nem ment egyszerűen és hát valljuk be...

- Elérték, amit akartak!- fejezte be helyettem David a félbehagyott mondatomat

- Hát el... Elérték!- zokogtam és éreztem, hogy David arcán is legördül egy két könnycsepp miközben egymást öleltük, vagyis szorítottuk aztán a szálló felé vettük az irányt miután lenyugodtam és egy kicsit felfogtuk aznapi hosszú éjszaka eseményeit a liftből kiszálltunk aztán a szobám ajtajában megálltunk

- Hát akkor... szia!- mondta

- szia!- mondtam és remegett a hangom- Hiányozni fogsz!- öleltem magamhoz és könnyeim megint potyogtak aztán a válláról elemeltem a fejem egymás szemébe néztünk és megcsókoltuk egymást tudtuk ezek az utolsó percek együtt... az utolsó érintések az utolsó pillanat hogy a tekintetünk találkozik... minden az utolsó ezen az estén minden egyes szó.... MINDEN az utolsó volt!az ajtót kinyitottam, de David kezét nem akartam elengedni miközben léptem hátra aztán egyszer kicsúszott a kezünk egymáséból és akkor éreztem télleg hogy: Vége... Ennyi volt... bementem a szobámba és zokogva kimentem a saját erkélyünkre ahol a másik végében már ott ült Mira... és bőgött csak úgy, mint én...

- Mira... Mira...!- futott Pierre a parkban ülő Mira felé... késett a találkozóról komoly 2 percet- Bocsika hogy késtem, pedig siettem hozzád!!

- Semmi gond! az a lényeg hogy itt vagy!- mondta Mira és szorosan megához ölelte az énekest

- Mi a baj?- kérdezte Pierre

- Miért?

- Más vagy... úgy ölelsz, mint még soha sem! Mintha ez lenne az utolsó...

- És milyen jól gondolod!- mondta ki Mira és már az első könnycseppek végig is csorogtak az arcán

- Mi történt?? Mira kérlek, mondd el nekem, nem akarok ezekből a fél szavakból érteni!!

- Sajnos mind a ketten jól tudjuk, de igazad van, ki kell mondanom!- sóhajtott Mira- Vége kell, legyen!

- Vége??

- Vége!- mondta Mira- Vége kell, legyen, mert megkeserítik minden pillanatunkat a szüleim!

- Szülők? Költözz hozzánk!- mondta Pierre egyszerűen

- Bár ilyen egyszerű lenne, én Amerikai állampolgár vagyok, 21 éves koromig semmiről sem dönthetek

- Beléd verték a törvényt!- mondta Pierre

- Ügyvédgyerek vagyok...- mondta nővérem- Nem költözhetek, eben az országban én csak egy taknyos gyerek vagyok te meg egy felnőtt ember! Tiltja a kapcsolatunkat a törvény is...

- Mira én komolyan szeretlek!

- Tudom, én is téged, de meg kell értened, hogy én ezt nem akartam így... nem ezt akartam!- mondta zokogva Mira és elkezdett rohanni aztán Pierre utolérte és magához ölelte és próbálta megnyugtatni őt, bár ő is eléggé fel volt zaklatva sose gondolta egyikünk sem eljön egyszer ez az este, amikor minden az utolsó lesz... Minden... És ez az élet legborzasztóbb érzése, az életünk eddigi legborzasztóbb estélye és a legsúlyosabb döntése... Régebben azt hittük annál nagyobb döntést nem hozunk, hogy a kutyát elaltassuk vagy sem... Hogy nem kell... De kellett... Egy sokkal nagyobbat, ami jobban kihat mindenre, sokkal jobban.

Másnap reggel 10kor indult a gépünk, de a szülőknek még reggelen egy hellót se b@sztunk oda egyszóval semmit, ők tehetnek arról, hogy mi boldogtalanok vagyunk, tönkre tették a boldogságunk. Amikor végre megtudtunk sok mindent, amit addig nem ismertünk. Megismertük kik azok a barátok, és mi az IGAZ szerelem... és most mindent elveszítettünk ezeket is meg a boldogságról és a boldog perceket ne is említsem.

A repülőn ülve Mirával csak levelezgettünk megszólalni egyikünk se bírt... aztán egy dalt írtunk:

„Vajon mit mondhatnék?
Tudod, éreztem rég.
Most eljött a perc,
Miért nem felelsz?...

Betakar az éjszaka,
S a világ halk zaja.
Minden eltűnt mi szép,
A csend szólít még...

Húzz magadhoz, megköszönnék mindent.
Titkainkat suttogja az éj.
Fogva tart a szenvedély,
De nincs esély.

Szoríts magadhoz még, most mennem kell,
Minden könnycseppem kér, hogy engedj el.
Ez a pillanat üldöz, s fogva tart,
Ez végtelen harc...

Csak egy pillanat kell, hogy érezzem,
Csak egy érintés még, hát fogd a kezem.
Kérlek, töröld le most a könnyeidet,
Szeress, még lehet!

Ami volt, véget ért,
Minden eltűnt mi szép.
Halvány régi kép,
Csak az emléked ég...

Szeress, még lehet!

Szeress, még lehet!”

Aztán levelezgettünk még és egy mondatot írtunk le még a dalhoz aztán: Szeress, míg lehet! De te „csak”: Szerettél, míg lehetett!

Hát igen az élet eljátszott velünk ezen a nyáron, elbánt velünk a sors... Elbánt velünk minden, az élet és a szülők is...

Átok ül rajtunk, ez pedig a szülők.

Olyasmibe hajszoltak minket bele, amit mi nem akartunk, amit mi nem így szerettünk volna, hanem teljesen másképpen, úgy képzeltük el Mirával az életünket ő Pierre-vel én meg Daviddel, mint egy szép kis tündérmese: Nagy szerelem aztán Boldogan éltek, míg meg nem haltak.

De úton hazafelé sok mindenre rá kellett döbbennem, az élet nem egy mese inkább: Egy kegyetlen tündérmese!

Szóval:

 Szeress, míg lehet, és TE szerettél, míg lehetett!

Amíg ez a: Kegyetlen tündérmese véget nem ért............

*VÉGE!!!!!*

Ha tetszett olvasd a folytatást