Megint abban a szobában vagyok,  Seb mellettem görnyed, és könnyes szemmel nézi az arcom

- Mi történt? – dőlöngélek az ágyban

- Jenny! Hála az égnek, hogy semmi bajod! – Seb megölelt, és megcsókolt, de gyorsan le is mászott rólam

- Mi történt Seb? – alig látok, de az arca… mintha világítana a homályban… és annyira megnyugtat, ahogy rám néz, pedig alig emlékszem vmire

- Egy kicsit rosszul lettél, de semmi baj, most már nem hagyom, hogy bármi bajod legyen! – Seb elsírja magát fölöttem – nézd kit hoztam! – fölemel egy kis bepólyált babát

- Jesszusom… - egyből felébredek – ő… ő a… MI babánk? – félénken a kezembe veszem, a pici meg mosolyog rám, és csillognak a szemei

- Igen ő…

- Michael! – vágom rá gondolkodás nélkül

- Igen… Michael Lefebvre… ez a vezetéknevem, és már a tiéd is – Seb kicsit mosolyog már

- Hol van anyu?

- 1 órája mentek haza, felhívjam őket? – Seb pattan a telefonjáért

- Ne… hagyd…

- Akkor… behívom Kart, ő se rég ment el – Seb

- Nem kell behívnod senkit… elvileg te vagy az én férjem… gondolom nem fogsz bántani – elmosolyodok

- Sosem bántanálak! – letérdel az ágyam elé – Tudod, ez az egész… miattam van… hülyéskedtünk Ash-vel, de persze semmi nem volt köztünk, csak játszottunk, esküszöm! – Sebnek megteltek könnyel a szemei

- Nem nagyon emlékszem… és mi történt velem az elmúlt 4 évben?

- Háááát… amennyire én tudom, elszegődtél edzőnek a 10 éves kanadai hockey-csapathoz, és bajnokok is lettetek! Az a Mark… nem ismertem, de Kar azt mondja, elköltöztek a szüleivel LA-ba, és azóta nem láttad – Seb kicsit szomorú fejet vág – aztán jártál suliba, sokat voltál velem… mert nagyon jó barátok voltunk, meg Jeffel is… vmikor májusban újra összehozott minket a szerencse,  akkor békültél ki Pierre-el, megismerted Davidet… a fekete hajú tarajost, akkor vmikor összejöttünk, meg a csajok is a srácokkal… majd azt később, és azóta boldogok vagyunk együtt

- Bocs, hogy nem emlékszem rád… - elszomorodtam

- Semmi baj! Én bocs, hogy megbántottalak… ha nem baromkodok… ha nem… akkor most boldogan lehetnénk 3asban… - Seb megint elsírta magát

- Ne sírj… ez a gyűrű… - nézegetem az ujjamon lévő gyönyörű ezüst gyűrűt

- Az jelképezi, hogy mi összetartozunk! De ami fontos, azt én most elvettem tőled… az emlékeidet, az életed elmúlt 4 évet! – Seb csak az arcát fogja

- Seby… azt hiszem… én… még sosem éreztem ennyire furán vki iránt… azt hiszem, hogy szeretlek! És nem azért, amiket elmondtatok Karral, hogy mi szeretjük egymást, hanem amióta itt vagyok a kórházban… te meg mellettem, és felkaptál, és megmentettél… - mélyen a szemébe néztem, legszívesebben megcsókolt volna, de nem mert, nehogy megbántson vele

- Én… - felpattant, és kiszaladt, behívott egy orvost

- Hogy van a kisasszony? – röhög a doki

- Remekül… csak hát az emlékeim – elmosolyodtam

- Van erre egy mód… amivel vissza lehet őket hozni, és nagyon rövid idő alatt, pár nap az egész! – vigyorog az öreg doki

- Mi az??? És nem veszélyes???? – ugrik elé Seb aggodalmasan, de egyben csillogó szemekkel

- Nyugalom apuka! Elsőnek pl behozhatna pár fényképet, az mindig segít

- Ez jó ötlet… van is itt egy a zsebembe! – előkapott egy régebbi fotót, amin egy csomóan voltak

- Akkor csak beszélgessenek – ment ki mosolyogva az orvos

- Szóval… ez itt az esküvőnkön készült… amint látod, nagyon örülünk egymásnak – vigyorog Seb, a képen én meg ő éppen nagyba smárolunk

- És az a srác??? Ő nem volt benn, ugye? – rábökök egy nem túl kedves ismerősre

- Az Adam… az unokatesód… - Seb elhúzza a száját

- De megnőtt! – csodálom a képét, ő meg csak szomorúan néz rám

- Ezek itt a szüleim a tieid mellett, a banda…

- Milyen banda? – lesek rá értetlenül

- Jah… a Simple Plan! Az az öt srác van benne, rajtam kívül ők itt, látod? Jeff, Chuck, Pierre és David

- Most Pierre a barátom?

- Igen, nagyon jól elvagytok, bár nincs ki mind a 4 kereke, de egy jófej srác – Seb beleéléssel magyaráz nekem

- És ez a 4 lány pedig, Kar, Dely, Kate és Ash… Kar Pierre barátnője, Dely Davidé, valamint Jeff húga…

- Van egy húga?????

- Igen, nem rég derült ki… Kate Jeff barátnője, bár régebben Daviddel volt, de ez hosszú… Ash pedig Chuck bnője – mutogat Seb a képen végig

- Sztem elég is lesz most ennyi… - sóhajtottam

- Oké… de jól vagy?????? – Seb aggodalmasan néz rám

- Persze, minden oké… bár mintha ez a gyerek beszart volna… - elhúzom a szám, és a kezébe adom Michaelt

- Semmi baj, tisztába teszem – vigyorogva felkapta a kicsit, és a szoba másik végében lévő kis asztalkán pillanatok alatt bepólyálta a gyereket

- Na itt is van! Nézd csak Michael, itt van anyu! – Seb vigyorogva a kezembe nyomta a csöppséget, én meg nem tudtam mit kezdjek vele, csak mosolyogtam rá

- El se hiszem… és be volt tervezve? – csodálom a picit

- Nem hinném… felőlem nem volt… de persze nagyon örültem neki, és ahogy láttam, te is – Seb kicsit zavarban van

- Hello – jön be váratlanul David

- Hi… - erősen töröm a fejem, h ki is ez, de csak nem jut eszembe

- David… ő David! – Seb

- Bocsi… szia – elvörösödök, lepasszolom Mike-t Sebnek, és kicsit dumálok Daviddel, addig Seb kimegy, és vmi orvossal konzultál

- Szóval amíg eszméletlen volt, megvizsgáltuk az agyának az emlékezésre használt részét… - kezdi a doki

- ÚRISTEN?!!!!!!!! És minden rendben?????? – Seb egy pillanat alatt lesápadt, olyan fehér lett, mint a fal

- Nyugodjon meg, semmi baja! Csak mostanában sok stressz érte… a szülés… bár ez nem indokolja… történt vele vmi lelki megerőltetés?

- Hááááát… asszem összetörtem a szívét – Seb még jobban lesápad

- Akkor ez lesz az oka! Nem kell aggódni, csak egy kis neotrocitot kell neki adni – mosolyog vidáman a doki

- Hogy miiiiiiit??????? – les rá értetlenül Seb

- Ez serkenti az agyműködést, és regenerálja az esetleg elhalt sejteket…

- ELHALT?!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!! Maga azt mondja, hogy a feleségemnek elhaltak az agysejtjei?!!!!!!!!! – ordítja el magát Seb

- Nem állítom, de magyarra lefordítva ez annyit tesz, hogy visszanyeri tőle az emlékezetét

- Ohhhh… értem… köszönöm – Seb kicsit kivirult, és megtalálta azt a bizonyos kék gitárt egy székre ledobva, egy kis cetlivel a húrjain:

„Ez a gitár kovácsolt össze titeket, most is segíteni fog!”

Seb mosolyogva behozta hozzám a gitárt, és leült az ágyam mellé (David lelépett)

- Jéééééééé de szép gitár!!!!! Kipróbálhatom? – úgy kivirultam ettől, akkori agyammal felfogva (13 évesen) nagyon szerettem volna gitározni

- Persze… játssz nekem vmi szépet! – Seb vigyorogva az ölembe teszi a gitárt, én meg reflexből elkezdtek játszani vmit… gőzöm sincs, hogy mit, csak egy berögződött dallamot

Ez a dallam azonban Sebnek sokkal többet jelent, és ha emlékeznék, nekem is sokat jelentene… mert az Addictedet kezdtem el játszani, pedig még sose hallottam, aztán lassan dolgok jutottak eszembe… először a szám refrénje, amit el is kezdtem énekelni:

- I’m trying to forget that,

I’m addicted to you!

But I want it, and I need it

I’m addicted to you! – a fejem lassan felemeltem a gitár húrjairól, és Seb szemébe néztem, aki elég szarul leplezte, hogy sír… ahogy a szemébe néztem, mintha vmi időalagút lett volna, egy szempillantás alatt 1000nyi emlék tört rám, a gitárt leengedtem a kezemből, és lehajtott fejjel kezdtek beugrani az elmúlt évek, hónapok, napok… aztán az a nap, amikor ájultan estem össze… ahogy Seb és Ash kézen fogva állnak előttem, minden szóra tisztán emlékeztem most már, amit mondtak

Elborult az agyam, nem gondolkoztam, csak felpattantam az ágyról, és lebasztam Sebnek egy orbitálisan nagy pofont visszakézből!

- Áááúúúúúúúúúúú – fel is szisszent Seb, jó nagyot csattant az a pofon

- Mi történt Ash meg közted?! Mond el! Most! – ordítottam rá, de ahelyett, hogy elkezdett volna magyarázkodni, könnyel telt meg mind2 szeme, és megölelt… én meg lebasztam neki még1et, amit már abban a pillanatban meg is bántam… tulképp mért vágtam pofon 2.-szorra?????

- Jenny… hát emlékszel????? – Seb csak mosolygott, és meghatottság érződött a hangjában, mintha meg sem érezte volna azt a pofont

- Iiiiiiiiigen… de… ez… ez tök jó!!!!!!! – megörültem egy percre, és lesmároltam Sebet, ott helyben! 1 percig megállás nélkül csókolóztunk, aztán vmi berögződésből lebasztam neki egy 3. pofont is

- Emlékszem mindenre, mintha csak 1 perce történt volna! Szóval pakolj ki! – karba tett kézzel leültem az ágyra

- Csak hülyéskedtünk, de kom… - kapott még 1 baszott nagyot, amitől hátra is tántorgott

- De nem történt semmi, csak nem bírtam tartani a hülyeséget magamban! – Seb már fogja az arcát, szép piros neki, mint a meggy

- És ezt honnan higgyem el neked?! És… - megálltam egy pillanatra

- Jenny, jól vagy? – Seb megijed

- Michael… mióta vagyok itt? A kórházban? – lesápadtam

- 2 hete, de ne aggódj, Michael jól van, semmi baja, vigyáztam rá! Még pelenkázni is megtanultam! – Seb leültet, és fogja a kezem

- És mit evett… v szoptattad is?!!!!!!! – kétségbeesetten meredek rá, aztán elröhögöm magam – ugye nem?

- Neeeeeeeeem, vannak ilyen tápszerek… de hogy gondolhatod, hogy szoptattam?! Mégis miről?! A FARKAMRÓL?!!!!!! – röhög Seb

- Csak remélni tudom, hogy nem… - folytak a könnyeim a nevetéstől, aztán Sebhez bújtam, és bedőltünk az ágyba, csókolóztunk…

Vkinek persze pont most kellett benyitnia, Kar volt az

- Hé Je… oh… bocsi! – vigyorogva ment is ki, ahogy meglátott

- Jó, hogy újra a régi vagy! – Seb megpuszilta a homlokom

- Nekem is! Nagyon hülyének néztem ki????

- Dehogyis! Csak megrémisztettél…

- Szted rémisztő vagyok?! Na megállj! Ezért még kapsz! – elkezdtem csikizni a hónaljánál, az meg lerúgta az életjeleket adó gépet, és azt jelezte a nővérkének, hogy én szépen feldobtam a talpam

- Ne csikizz, nem bírom… neeeeeeeee… kegyelem! – Seb sírva röhögött az ágy előtt a földön, én meg rajta ültem, és csikiztem

- Vészhelyzet van!!!!!! – rohant be egy nővér, mint akinek elmentek otthonról

- Mi a fene?!!!!!! Mi lett azzal a géppel? És maga???? MAGUK?????? – meredt ránk a nővérke, mi meg nagy nehezen felkeltünk

- Bocsánat, csak… lerúgtam… - röhögött Seb

- Látom már jobban van a beteg… - unott fejjel le is lépett, mi meg jót röhögtünk rajta, úgy lesápadt, mikor meglátta a szétbaszott gépet, mint akit fejbe fognak lőni

- És hol voltál 2 hétig? - én

- Melletted – Seb

- Nem mondod, hogy 2 hétig itt voltál, és vártad, hogy felébredjek, aztán mikor végre kinyitom a szemem, meg sem ismerlek?!!!!!

- De… - sóhajtott, aztán elmosolyodott

- Mi olyan vicces ezen? Ne hari, hogy nem ismertelek meg…

- Legalább volt időm tanulmányozni az arcod – vigyorog Seb

- Nem megyünk haza?

- Ez milyen jó ötlet! – vigyorodott el Seb, aztán megcsókolt, és úgy maradtunk :D

- Most nem zavarok? – jött be széles vigyorral a képén Kar

- Nem, deh… - nyugodtan smárolunk tovább, mintha ott se lenne

- Mióta vagytok ilyen jóban újfent?

- Mostantól – Seb nyöszörög a számból

- Ezek szerint már rémlenek is dolgok? – örül meg Kar

- Ja… minden! – én

- Akkor a srácok is bejöhetnek örvendezni ugye?... SRÁCOK!!!!!!! – ordít ki nekik Kar, azok meg becsődülnek

- De hiányoztál már kislány! – kapott fel David

- Ti is nekem… olyan jó, hogy itt vagytok! – kicsit meghatódtam, biti attól a cucctól, amit adnak… vagyis csak adtak, amíg ki nem téptem az infúziót XD

- Nézd kit hoztam! – jön elém vigyorogva Pierre Pigy-vel a kezében

- Ohh te kis maszat! – egyből fel is kaptam a kutyut, és elkezdtem vele hülyülni, kicsit se zavartattam magam, hogy mind engem bámulnak

- Nekem nem is örülsz, csak annak a korcsnak?! – Pierre kutyu szemekkel néz rám

- Jajjjj dehogynem! – a nyakába ugrottam kutyástul, meg is lepődött *hihi*

- Mi folyik itt? – jön be a doki

- Oh hát kösz papi, asszem tök jól vagyok, visszatértek az emlékeim, és mennék is haza – vágom hátba az öreg doki bát

- Ez remek, de ma még semmiképp nem mehet haza! Majd holnap…

- De semmi baja! Nézzen már rá!!!!!!! – visítozik Jeff

- Jó, akkor inkább hagy menjen, maguktól zeng az egész kórház – nevetett a doki

Erre mindenki elkezdett ugrálni örömében, David szokásához hűen elsikította magát, erre meg egyszerre 4en is a fejére csaptunk XD

Hazamentünk, végre otthon voltam, irtó klassz házunk van, imádok itt lakni, főleg azt, hogy kivel… kikkel! :D