Believe

„Higgy önmagadban, és abban, aki vagy,

Tudom, hogy az a valami benned rejtőzködik,

Valami, csodálatos dolog...”

Kezdés: 2009. augusztus 30.

Tudom, hogy senki életem sem egyszerű, hogy senkié sem egy leányálom. Amit egykor kis gyerekként képzeltünk el ma abból semmi sem valóság. Viszont, az életem, a szerelem változtatta meg teljesen más irányba.

Közel 22 évesen sok mindent megtanított nekem az élet. Megtanultam, hogy az élet nem könnyű… sőőőt... nagyon is kegyetlen tud lenni, és elbír bánni az emberrel. Nem is kicsit. Aztán még azt, hogy a herceg nem jön fehér lovon, nem marad veled, bármennyire is szereted. És, hogy miért nem marad? Nos, mert fél attól, hogy valakit szeret és ő viszont szereti. Ez csak mesékben van úgy, hogy veled is marad, ebben hinni meg... őrültség!

Viszont a csalódás, a fájdalom, a szerelem és szenvedés viszont mindennél jobban gyakoribb, és végig kísérik az életed.

Az elmúlt négy év alatt rengeteg keserűséget éltem át, rengetegszer a mélybe taszított a sors, de mindig volt miért folytatnom volt kiért lábra állnom, bármennyire is mélyponton volt az életem. Mindig sikerült megtalálnom egy apró fénypontot az életemben, és ez a fénypont a kisfiam volt, Jayden.

Sokszor kellett csalódnom, és igazán lett volna okom gyűlölni jó pár embert, de rájöttem: az élet nem arról a fájdalomról kell, hogy szóljon, amelyet a múltban átéltünk, hanem a reményről, amellyel a jövőbe nézünk.
És boldog voltam, hogy van egy fiam, mert ő volt a legcsodálatosabb dolog, ami valaha történt velem – még akkor is, ha életem legnagyobb hibájának köszönhetem.

Az életem egy olyasvalaki tette tönkre, aki rengeteget jelentett számomra. A szerelmet, a párt, a barátot, a társat, a szeretőt, a legjobb barátot. Tőle nem vártam azt, hogy fájdalmat okozzon. Csaknem –majdnem- 1 évet voltunk együtt. De mondhatom ezt az egy évet életem legszebb, legjobb, és legemlékezetesebb évének is. Bár, ma már csak rosszként tudok rá gondolni. Vagy is nem is rá. Hanem arra, akivé vált, akivé a hírnév a végén tette. Szerettem őt, szívből. De ma már szívből gyűlölöm, amelett, hogy most is, még mindig tisztelem s szeretem.  De az életem miatta változott meg. Miatta kellett egy álmot eldobnom magamtól, hogy az lehessek, amiről egykor kislányként álmodtam. Nem volt időm az álmaim megvalósítanom. Nekem ahelyett ott volt a babázás és a munkám. Az álmaim meg szépen a szőnyeg alá söpörtem. Akkor –és ahogy most a mai szemmel nézem- ez volt a legépeszűbb döntésem.

Egykor „a nagyszerelem” kezdete előtt és közben is Kandában éltem, Montrealban. De ahogy véget ért a kapcsoltunk már nem akartam maradni. Fogtam magam és elmentem jó messzire. New York-ba, ahol tudtam, nem futok minden egyes utcán bele az emlékekbe s sétálgathatok úgy a városban és a lakásban, hogy bármerre nézek ők látnám. Nem érzem a lakásomban majd, hogy hiányzik, s nem látom majd őt mindenütt. Egy darabig, ment is. Ment az életem, ahogyan előtte. A sulit ott folytattam, dolgoztam egy bárban, mint pincérnő. Aztán jött nekem is az a bizonyos: derült égből villámcsapás. Rájöttem: gyerekem lesz. Babát várok attól az embertől, akiért mindent pénzt megadnék, hogy elfejtsem. Erre tessék, most már mindig emlékezni fogok rá. Eszembe sem jutott, egy pillanatra sem, hogy elvetessem. Soha!

Ekkor adtam fel az álmot: ott hagytam a sulit, a munkám és visszamentem a szüleimhez. Az egyetlen biztos ponthoz az életemben.  Próbáltam a gyerekem apját elérni, nem lehetett, a lehetetlennel próbálkoztam. Nem azt akartam, hogy emiatt jöjjön vissza hozzám, mert nem akartam. Legalább is nem így. Csak azt, hogy a fiamnak legyen apja, akire felnézhet. Hiába küldtem ultrahangos képeket neki, aztán később a gyerekről képeket miután megszületett, és írtam hosszú leveleket. Nem jött válasz. A végén már vissza is küldte kibontatlanul a csomagokat. Az utolsó küldeményem, ami visszajött hozzám, tartalmazott egy kis levelet is, amiben azt írta röviden és tömören azt közölte velem, hogy: felejtsem már el, és hagyjam békén.

Akkor fogtam fel, hogy elvesztettem őt végleg. Bár, ennek a harcnak nem csak én voltam az egyetlen vesztese, hanem a fiúnk is Jayden. Kinek apára lett volna szüksége. Ehelyett rajtam kívül senkije se lett.

A szüleimtől 2 év múlva a gyerekkel együtt elköltöztem nem messze tőlük egy kisebb városba, 1 órára Torontótól. Vettem egy nagyon szép házat, persze ezt is csak anyuék segítségével, mint szinte mindent.

Az életem más lett. Életem legszebb kincse még is Jay, a gyerekem, aki attól az embertől van, akit minden féle képen kizárnék mindenhonnan a gondolataimból, legfőképpen az életemből. De nem tudom, ugyan is ahányszor csak ránézek, ő jut róla eszembe. A szeme, a szája, ahogy mosolyog... ugyan az a csibészes mosoly... Félelmetes a hasonlóság... Hogy kire emlékeztet? Nem másra, mint... Pierre Bouvierre...!! De bármennyire is bánom Pierrevel töltött időt, életem legnagyobb ajándékát tőle, Jaydent, a fiúnkat, neki köszönhetem. Még akkor is, ha tudomást sem vesz se rólam sem a gyerekről.

Bár, ebben még is a legszörnyűbb az apját nem is érdekli a saját gyereke.