Szinte futva mentem végig a parkon ahol nem rég még „szerelmesen” Pierrevel andalogtam. A kocsimhoz érve sietősen beültem bezártam az ajtón lévő központi zárat. Két kézzel megragadtam a kormányt és rádöntöttem a fejem. Vettem egy hatalmas levegőt a könnyeim magamba fojtottam.  Aztán vettem egy nagy levegőt. Letöröltem a könnyeim és bekapcsoltam a gyújtás. Lükvercbe tettem a kocsit, kitolattam az úttestre és elindultam Jayért anyuékhoz.

Ahogy megálltam a ház előt anyu rohant már is ki és szorosan magához ölelt

- Azt hittem már soha sem jössz!

- De itt vagyok- mosolyogtam rá, de valahogy nem ment. Így gyorsan leszedtem a fejemről a mosolygott

- rosszul nézel ki

- pedig, jól vagyok- bizonygattam

- lefeküdtél vele?

- szerinted?- kérdeztem miközben mentünk be a házba

- az a suhanc...- mondta apu- nem emelt rád kezed?- és már is forgatta a fejem és nézte az arcomat talál-e rajta kék illetve zöld színben pompázó foltokat

- Pierre??- kérdeztem csodálkozva, de most már felröhögtem és a nevetésem őszinte volt- az még a legyet is sajnálná leütni nem, hogy egy lányt!

- biztos?- kérdezte és az arcom kezdte el vizsgálgatni

- persze... bár a korbács nyomok látszanak rajtam... durván szeretem- kezdtem el viccelődni. Aztán láttam az arcukon a döbbenetet és , hogy mérgesek így felnevettem- nyugi csak vicceltem. Hol van az egyetlen szépséges kisfiam?- kérdeztem és beléptem a nappaliba és természetesen éppen a Star Wars ment a tv-ben xD

- Anyu...- örült meg nekem és már is nyakamba ugrott- Obi az van de Kenobi az nincs!- közölte velem én meg apura néztem ki csak vigyorgott én meg felnevettem

- igen, tudom. Találkoztam is Obival, míg jöttem érted!- mosolyogtam ő meg a karomba ugrott

- hiányoztál anyuci!- ölelte át a nyakam

- te is nekem kisfiam!- pusziltam meg a fejét és rögtön Pierre jutott eszembe róla. De rezzenéstelennek kellett az arcomnak maradnia- és, hogy érezted magad nagyinál és nagypapinál?

- nagyon jól... Képzeld este későn... tudod már nagyon-nagyon sötét volt és... és ... és...távcsővel néztük az eget!- mondta lelkesen, ami mindig megmosolyogatott

- hmm... az tényleg fantasztikus lehetett!- mondtam mosolyogva- és, láttatok valami érdekeset? Űrhajót? ufót?

- nem!- mondta határozottan Jay- Olyasmik nem léteznek!- közölte velem ezt megfelelő komolysággal

- Oh, hát persze, hogy nem!- mondtam és leültettem a konyhában lévő egyik bérszékbe és megsimogattam a fejét- és, mondd csak nagyanyádék adtak neked ma reggel enni?- mosolyogtam

- még nem! Vártunk téged!- mondta Jay én meg csak bólogattam

- teát Joys?- kérdezte anyu én meg bólintottam és felemeltem a bögrémet. Nagyokat kortyolgattam a teámból miközben nagyokat nevettem a családommal és Bacont eszegettem. De legbelül szidtam önmagam, hogy mit műveltem tegnap este. Hogy mennyire elvesztettem a régi, fiatalkori önmagamat.

Pierre a többiekkel a lakásán:

- Tényleg az a bomba nő Joyce volt ott a bárban?- kérdezte Patrick döbbentettel- Tudtam, hogy ismerős és észvesztően szép nőt, mint ő nem sokat látni. Az évek során meg még jobban megszépült.

- Igen, hogy bassza meg!- mondta idegesen- én meg...

- meghúztad?

-...

- nem mondod komolyan??- csillant meg a szeme- Kiráááály!!!!

- nem, kurvára nem az!

- Ő volt az első és egyetlen csaj Pierre életében, akit szeretett...- mondta Seb és letette a fülhallgatót a keverő pultra- de ezt persze túlságosan macsó volt felvállalni.

- Seb- szólt rá Pierre a gitárosra

- ezaz igazság haver!

- De aztán amikor szakítottunk, bekattant a csaj

- igen, erre én is emlékszem. azt állította, hogy te vagy a gyereke apja!

- és, mi van akkor Pierre, ha ez igaz? És már van egy fiad??- kérdezte tőle Jeff- Akkor felelősséggel tartozol. Ha már akkor nem akartál semmit sem csinálni, most már igazán felnőhetnél ehhez a gondolathoz, hogy lehet még is az a gyerek a tied!

- Ne hülyéskedjetek...- mondta Pierre

- és?

- mi és?- nézett Pierre értetlenül Davidre

- Milyen volt?- kérdezte erre az énekes arcára az a tipikus mosolya ült ki

- Eszméletlen, mint mindig. Joysal mindig is kurva jó volt minden...- mondta és hírtelen a mosoly lefagyott az arcáról- srácok azt hiszem... beszélnem kéne vele!

- Lehet, hogy arról már 4 évvel ezelőtt lekéstél!

- lehet... igazad van haver! Inkább folytassuk a munkát. Így soha sem fejezzük be a 3. nagylemezt!- mondta Chuck aki éppen a dalszöveggel szenvedett

***

- Mehetünk haza?

- anyu, kapod én is egy Jedi kardot?

- meglátjuk!- mosolyogtam rá és nyújtottam felé a kezem, ő meg bele tette picike kezét és a következő pillanatban meg átölelte a lábamat

- Szeretlek anyu!- mondta én meg elmosolyodtam

- én is szeretlek Jay, de ideje lenne indulnunk. Már eléggé feltartottuk a papát meg a mamát!

- Dehogy tartottatok fel! Olyan keveset vagyunk így együtt!- mondta a mama és megsimogatta Jay fejét

- Sajnos nem annyit-amennyit kéne!- mondtam- Igazad van anya, több időt kéne így együtt töltenünk!- mosolyogtam a szüleimre. Gyorsan nem sokkal később elköszöntünk tőlük.

A gyereket bele ültettem a gyerekülésbe, bekötöttem aztán elindultunk haza.

- anyu énekelsz?- kérdezte egyszer, csak amikor már félúton voltunk hazafelé.

- mit szeretnél, ha énekelnénk?- kérdeztem miközben a középső visszapillantóban figyeltem a gyereket

- azt, amit régebben énektél nekem mindig amikor éjjel felébredtem mert rosszat álmodtam!

- Nem lehetne mást?- kérdeztem

- neeem... én azt szeretném!- mondta én meg sóhajtottam egy hatalmasat és elővettem a Simple Plan 2. nagylemezét

- de csak akkor, ha velem énekelsz!

- rendben!- mondta

- oké- sóhajtottam és elindítottam az Everytime című számot. Amit Pierre egykor nekem írt, azaz együtt írtunk, amikor elszöktünk a világ elől, a barátok elől kettesben.

És, ahogy a dalt elkezdtem énekelni, a könnyeim is úgy folytak egyfolytában végig az arcomon,

Egyik este a hegyekben lévő nyaralójukban a kandalló előtt ülve, összebújva a kanapén míg a többiek fent aludtak az emeleten. Akkor emlékeztünk vissza erre az a dologra, amikor csak úgy fogtuk magunkat és elmentünk minden szó nélkül. Csodálkoztam is, hogy felkerült az albumukra 2004-ben, de jó volt hallgatni a számunkat:

Eza dal rólunk szólt, ugyan is volt egyszer olyan, hogy megszöktünk mindenki elől. Senki sem tudta merre lehetünk.

- Anyuuuuu- mondta Jay szinte kiabálva- Miért mentünk el a házunk mellett?- kérdezte. Erre felkaptam a fejem.

- A francba!- mondtam ki végre, amit valójában gondoltam. Túlságosan elmerültem a múltba. A fékbe tapostam és visszatolattam a házunkig és betolattam a kocsifelhajtóra.

Lehet, még is anyunak volt igaza azon az estén, amikor azt mondta –nem ezekkel a szavakkal-, hogy csak magamnak teszek rosszat az egésszel, hogy ha „bosszút” akarok Pierren állni. Lehet, hogy neki volt igaza. Amióta ugyan is kitettem a lábam az ágyából, és a lakásából minden gondolatom körülötte forog, és nincs olyan perc, hogy ne jutna eszembe valami emlék. Akár a rádióban szóló dalról vagy valami. Egy pár, aki az utcán sétál és pont egy olyan mozdulatot tesz, amit anno mi is. Elég ennyi is. Most meg itt ülök a nappalinkba és semmi máson nem jár az agyam. Csak rajta. És azon az emléken, amit a dal idézett elő az emlékeim legmélyéből.