Ahogy beálltam a házhoz tartozó kis garázsomba a gondolataim megint csak másutt jártak. Teljesen. Ledobtam a kulcsot a helyére a táskámat is felakasztottam meg a dzsekimet... minden annyira rutinszerű volt. Hogy szinte fel sem fogtam éppen mit csinálok, csak csináltam. Jay meg, ahogy lerúgta a lábáról a cipőt és felakasztotta a kabátját már is rohant a nappaliba kapcsolta be a Tvt aztán nekiállt játszani. Én meg próbáltam visszatalálni a valóságba és kizökkenni abból a világból, amibe rekedtem Pierre miatt. Próbáltam két lábbal állni a talajon és kapaszkodni abba, amibe még csak lehetett, nem akartam ismét zuhanni lefelé a mélységbe. Zuhanás közben nehéz egy segítő kéz felé kapni, mondhatni: lehetetlen. Nem engedhetem, hogy ez ismét megtörténhessen.

-Anyu!- szólt egyszer csak Jay
- Igen?- kaptam fel hírtelen a fejem és csak akkor tűnt fel, hogy még mindig az előtérben vagyok felöltözve csak a földön ülök és bámulok magam elé. Gyorsan felugrottam levettem a kabátomat, és a csizmám és próbáltam normálisan viselkedni, amennyire tőlem tellett. – mondjad kisfiam!
- Játszunk?
- Játszani szeretnél?- kérdeztem bizonytalanul
- igen...- mondta, de ismét egy kicsit elkalandoztam
- Nem szeretnél a nagymamiékhoz menni pár napra?- kérdeztem, mintha az előbbi kérése a gyerekeknek el sem hangzott volna
- Nem... én csak veled szeretnék játszani
- Pedig anyunak dolga van- mondtam élettelenül
- nem akaróóóóm- mondta hisztérikusan én meg hagytam hagy hisztizzen, csak de már is elfejtettem, hogy hová akartam a gyereket vinni csak elindultam céltalanul a házba. Aztán ragadtam egy törlő rongyot és elindultam letörölgetni a port, és pakolgattam a tárgyakat ide-oda. Aztán a végén észrevettem, amit eltettem máshová egy idő után még is csak az eredeti helyére visszapakoltam. Csődtömegnek éreztem magam. A kanapé előtt állva pillantottam körbe a nappalimon, és amikor ezt észrevettem, hogy mit csináltam csak az arcomat a tenyerem közé temettem és beesetem a kanapéra. Hátradőltem és magam elé meredtem.
Az ébresztett fel, amikor Jay jól fejbe vágott egy párnával és párnacsatázni kezdtünk. Mind a ketten hatalmasokat sikítva rohantunk végig a házon. Aztán amikor láttam, hogy fárad gyorsan adtam neki vacsorát megfürdettem és ágyba dugtam. Mese elején már el is aludt a gyermek.

Lementem vissza a nappaliba, beültem a napaéra a párnák közé hátradőltem és elfeküdtem a szemem becsuktam és élveztem ezt a ritka pillanatot: a csendet, de azt megtörte a csengő hangja.
Reméltem, hogy az illető tovább áll, így meg sem mozdultam, de a harmadik csengetésnél már idegesen mentem az ajtóhoz, mert féltem, hogy a gyerek felébred.
- Jövőőők... hallottam elsőre is!- mondtam bosszúsan miközben az ajtó felé haladtam kinyitottam a zárakat majd kitártam az ajtót- Mi van?- kérdeztem bunkón, de amikor megláttam ki áll ott leesett az állam. Ott állt előttem teljes életnagyságában Pierre Bouvier
- Én vagyok az Joys- nézett rám vörös szemekkel, és ha nem róla lenne szó, akkor biztosan azt mondanám sírt... de hát ő biztosan nem. Csöppnyi érzelem se szorult beléje.
- Remek! Látom, hogy te vagy- mondtam megvetéssel- mit szeretnél?- kérdezte miközben próbáltam minél kevesebb belátást engedni neki a házamba
- beszélgetni veled. ennyi az egész. –mondta és mélyen a szemembe nézett- régen nem beszéltük meg, és most szeretném, ha adná rá alkalmat
- Pierre evvel már elkéstél- válaszoltam könnyedén- ezen már régen túl vagyunk!
- nem késtem el semmivel sem Joys... csak szeretném, ha minden...
- anyúúú jött ki az ajtón Jay nekem meg a szívem sebesen kezdett verni és egyre csak magamat szidtam
- bassza meg... bassza meg...- káromkodtam magamban
- kicsim, mi a baj?
- nem tudok vissza aludni- motyogta én meg leguggoltam hozzá és csak mosolyogtam
- menjél, szépen vissza az ágyadba kapcsold fel a kisvillanyt és anyu mindjárt ott lesz
- ígéred?
- ígérem- nevettem rá és arcon csókoltam- nah sipirc!- „csaptam a fenekére+ ő meg kicsit sietve eltűnt a házban
- a fiad??- kérdezte csodálkozva
- igen Pierre... ő a fiam!
- mennyi idős?
- mit érdekel téged?
- Joys mennyi idős ez a gyerek!?- kérdezte egy kicsit idegesebben és meg is emelete a hangját, amitől kicsit megijedtem.
- Közöd!?
- Sok
- Igen Pierre 4 éves... igen a TE gyereked jah és SOHA ne gyere ide. Eddig éltél nélkülünk ezentúl is menni fog. Sokáig akartam a segítséged... Pontosabban nem is azt. Hanem a gyereknek egy APÁT, akire felnézhet. De rád... szerintem inkább ne is nézzen nem hogy fel! Nah szia! További szép turnét és jó sok megdugni váró csajt!- avval becsuktam az ajtót és bezártam. Sokáig próbálkozott csöngetett
- NE CSÖNGEDD A GYEREK ALUDNI AKAR ÉS ÉN IS!!!- kiabáltam el magam aztán kopogott utána egy folytában. Miután a gyerek elaludt lementem a nappaliba. Úgy döntöttem ott alszom. Pierre még mindig kitartó volt. Kopogott, beszélt és énekelt nekem. Én meg könnyeimet törölgetve ültem a kanapén és próbáltam nem hallani azokat a „szerelmes” sorokat, amik éppen nekem szóltak. Mindig is tudtam, hogy rólam szólnak. De inkább tagadtam, minthogy elismertem volna. Aztán egyszer csak meguntam. Nem akartam többet hallani. Megmostam az arcomat és inkább visszamentem a szobámba és álomba bőgtem magam.

Reggel Jay kérdezgetett a tegnapi „bácsiról” akivel kiabáltam és csak veszekedtem. Nem értette mi történt
- Tudod kicsim, az a bácsi anyu régi barátja volt. De csúnyán összevesztünk, amikor utoljára találkoztunk, és még mindig haragszom rá. Nagyon. Sok rossz dolgot tett ellenem... és kicsit ellned is!
- De azt mondtad nem szabad mindig haragudni... hogy tudni kell megbocsájtani- mondta ki a gyerek- mindig ezt mondod nekem- mélyen egymás szemébe néztünk és bármennyire is nem akartam a gyereknek igaza van. Hogy akarhatnám, hogy ő e szerint, az ELV szerint éljen, ha én magam más példát mutatok neki? Hogy várhatom el tőle!?
- Igazad van kicsim... de ez, a felnőttek dolga, és a felnőttek dolgai néha túlságosan is bonyolultak egy kisgyereknek. Téged védelek. Ahogy mondtam: téged is bántott, még ha nem is tudsz róla. Én meg azt NEM fogom kicsim megbocsájtani neki. Te vagy a legfontosabb ember a földön nekem, és senki SOHA többé nem bánthat úgy mint ő! Rendben drágám?- kérdeztem ő meg nem értette- Ez a bácsi, sok bajt okozhat.
- Értem!- mondta és tudtam amennyire csak tudtam tényleg valamennyire érti ezt az egészet. Valahogyan, a maga kis butuska módján. Mosolyogtam rá egy hatalmas és összeborzoltam a haját
- És, most már igazán neki foghatnál annak a reggelinek!- mondtam neki pajkosan, ő meg elnevette magát és elkezdett reggelizni.

Amikor végzett a reggelivel felmentem vele az emeletre és felöltöztettem el akartam indulni az oviba a gyerkőccel... de ahogy az ajtót kinyitottam beesett rajta Pierre. Ugyan is úgy aludt, hogy annak dőlt. Ezek szerint egész éjjel itt volt...
- anyu, a bácsi csöves?- kérdezte Jay én meg próbáltam magam tartani a röhögést, de ahogy ezt a kérdést feltette valahogy nem ment
- nem kicsim a bácsi nem csöves- mondtam és közben a könnyeimet törölgettem. Pierre meg éppen a hajába túrt bele a hajába és a szemét dörzsölgette
- Jays most már beszélsz velem?- kérdezte én meg kábultan könnyeimet törölgetve bólogattam elviekben úgy is egyszer túl kell esnem rajta
- Hát úgy is muszáj, ugye?- kérdeztem
- Egyszer meg kéne, ezt beszéljük, nem mindegy, hogy mikor?- kérdezte Pierre
- Anyu emlékszel arra, amiről beszéltünk!?
- igen kisfiam, emlékszem
- és...
- kicsim!- szóltam rá egy kicsit erőteljesebb hangon- anyu törekszik az egyensúlyra. Ok?- kérdeztem ő meg csak bólintott- Tudsz várni egy kicsit? Át adom egy barátnőmnek a gyereket, hogy nyugodtan beszélgetni tudjunk!
- Rendben...- mondta ő meg ott állt az ajtóban és nézete, ahogy távolodtunk, de a folyosó végéről visszafordultam
- Menj csak be a konyhában, a pulton találsz friss kávét. Rád fér!- mondtam avval tovább indultam ő meg bement a lakásba. Egy kicsit tovább tartott, amire az én drága jó barátosnémat kirángattam az ágyából. Lillyre hosszú perek után mertem a gyereket rábízni.
- Minden rendben lesz?- kérdeztem tőle
- persze beszélj csak vele. És, hallgass a fiatokra. Békülj ki vele. Lehet minden még jó
- Ne feledd, hogy kiről van szó. Ő Pierre Bouvier és soha sem változik meg. SOHA!- mondtam a végét ki elég nagy hangsúllyal. – Vidd oviba!- szóltam vissza az ajtóból aztán gyorsan becsuktam és rohantam a saját házam-lakásom fel. Ugyan is ahol laktam Sorház volt mindenkinek volt ELŐL egy nagy kertje, de a lakások össze voltak kötve egy közös folyosóval. Szerettek itt lakni.
- Bocsi, Lillybe egy kis életet kellett leheljek –mondtam, ahogy beléptem az ajtón
- semmi gond. lefoglaltam magam. - mondta én meg oda mentem és leültem mellé a kanapéra éppen Jayson gyerekkori fotóit néztem. Pierre könnyes szemmel nézett rám és tudtam, most egy olyan beszélgetés jön, aminek ÉVEKKEL ezelőtt már meg kellett volna történnie. Évekkel ezelőtt... Nagyon régen.