Pierre, ahogy a szemembe nézett úgy éreztem abba a nézésbe, tekintetében minden benne van. Boldog volt, mind eközben szomorú is.

- Ugye, most nem fogsz kirakni?

- nem- mondtam halkan suttogva

- Nem baj, hogy nézem őket!?- emelte fel az ölében lévő fotó albumot

- Nem- feleltem könnyek folytak végig az arcomon erre ő magához ölelt én meg úgy zokogtam a karjaiban, mint egy kisgyerek, de egyszer csak amikor úgy, nagyjából elfogytak a könnyeim neki estem

- Mondd Pierre. MIÉRT? Miért tetted ezt velem? Nem értem. Szerettelek és azt hittem te is szeretsz. Én nem evvel akartalak magamhoz láncolni. Nem azt akartam, hogy vissza gyere hozzám a gyereknek egy apát szerettem volna csak. De helyette mit kapott? Mit adhattam neki? Egy fantomot, ami körül leng az életet? Tudod milyen érzés volt amikor azt kérdezte, hol az apukája? TUDOD? Én meg nem tudtam felelni... egyszerűen nem tudtam...- és a végét ismét bőgve mondtam el ő meg védelmezően a mellkasára húzott és nyugtatni próbált

- tudom... igazad van!- mondta el vagy százszor, ha nem többször. Én meg csak bőgtem. De amikor végre sikerült összeszednem magam akkor megfogta két kezével az arcomat és mélyen a szemembe nézett- Nem kaphatnék tőled, egy esélyt Jays? Helyre szeretném a hibáimat hozni...

- Pierre ezt nem lehet helyre hozni - válaszoltam neki, bár a szívem majd belehalt, és majd elvérzett miközben ezt a mondatot elmondtam- Sok mindenből kimaradtál az életéből. Szinte felnőttebb, mint te meg én együtt. Sok mindent lát jobban. Nem tudsz mit bepótolni. Nem tudsz mit HELYREHOZNI!

- Legalább a fiammról...

- Jayden a neve, nemsokára 5 éves lesz és nála remekebb kisrácot el sem tudnék képzelni.

- Jay?- kérdezett vissza és a szeme csillogott- Ahogy az öcsémet is hívják bár ő egyszerűen Jay... Jayden Bouvier

- nem- mondtam- az ő neve Jayden Moore nem pedig Bouvier.

- De az én gyerekem

- ha úgy vesszük, akkor tényleg a tied. - mondtam sok mindenről beszélgettünk. A végén már csak ültünk a kanapén egy hatalmas bögre teával a kezünkben, szinte mondhatni összebújva és ölünkben a fotóalbummal, ami a fiukról készült képekkel volt tele

- remek gyerekkora volt az anyjával eddig. Büszke lehetsz magadra- mondta mikor indulni készült

- köszönöm- mondtam alig hallgatóan

- sajnálok mindent Joys. Tényleg. – avval magához ölelt és még mielőtt teljesen elengedett volna a számra nyomott egy puszit- felhívhatlak?

- Pierre én...

- tényleg jóvá szeretném a dolgokat tenni... bepótolni már sok mindent nem tudok, de már több mindenről lemaradni sem szeretnék. – mondta, de én meg csak álltam ott és néztem rá nem bírtam megszólalni. Mélyen a szemembe nézett és olyan érzésem támadt mintha a gondolataimban járna, mert egy pillanat múlva a karjába kapott és megcsókolt. Mikor lerakott egyszerűen rám mosolygott azzal a tipikus vigyorával

- Hívj- suttogta a fülembe és puszit nyomott az arcomra én meg enyhén fél kábult állapotomban csuktam be utána a házam ajtaját. Nekidőltem és avval a lendülettel egészen a földig csúsztam. Akkor léptem ki a házból mikor hallottam a kocsijának, motorjának halk dübörgését és a kerekei felcsikorogtak. Tudtam már elhajtott. Akkor elindultam a fiamért a barátnőm házába.

Hazahoztam a gyereket ő még mindig a „csöves” bácsiról kérdezgetett, hogy mit akart és ilyesmik. Még akkor is, amikor ágyba dugtam és próbálkoztam, hátha elalszik és lenne egy pár pillanatom, amikor a gondolataimmal foglakozhatok:

- Anyu... az a csöves bácsi aki reggel...

- a bácsi kicsim nem csöves- mondtam el immár ki tudja hányadsorra

- akkor az a fedélnélküli velünk fog lakni?

- Nem fog velünk lakni és annak a bácsinak 5x nagyobb háza van mint nekünk. Nem fog velünk lakni

- Biztos?

- i...igen...- mondtam bizonytalanul ő meg csak az arcomra gyorsan nyomott egy puszit befordult a fal felé, hogy akkor ő most alszik. Ennek igazán örültem, ezek szerint fáradt.

Hosszú volt a mai napom, és az emlékek meg a mai nap eseményei egyfolytában a szemem előtt peregtek le. Aztán a kanapén elnyomott az álom.

Reggel arra ébredtem, hogy a mobilom csörög. Nézem Pierre az. Valahogy a szívem mélyén reméltem ő az, de közben azt kívántam bárcsak ne írna többet. Nem lenne egyszerűbb... sőt. De még is, ha úgy vesszük, egyszerűbb lenne. Miért? Mert akkor ismét tudom: vége. Csak most avval a különbséggel, hogy még azelőtt érne véget, mielőtt bármi történne

- Igen?- mondtam kómásan

- Felébresztettelek?

- n...igen- mondtam nevetve

- sajnálom. - mondta- azért hívtalak, hogy fent vagytok e már.

- Most már fent vagyok

- Akkor beengedsz?

- Itt vagy?- kérdeztem és abban a pillanatban a szemem kipattant és rohantam a bejárati ajtó felé. Kezemben a telefonnal, amit időközben kinyomtam. Kitártam az ajtót ő meg ott ált teljes valójában kezében egy hatalmas csokor tulipánnal. Szemem könnybe lábadt. Hát istenem, még is emlékszik??? Még is csak emlékszik arra, hogy mit szeretek?

- Ez a tied- mondta bátortalanul és felém nyújtotta a csokrot

- Oh, hát ez gyönyörű...- mondtam és átöleltem- köszönöm a virágot!- mosolyogtam rá és arcon pusziltam aztán a szemébe néztem- Köszönöm, hogy emlékszel

- Mindig is emlékeztem rád Joys- felelte én meg erre némán csak rábólintottam, hogy OKÉ tudomásul vettem az utóbbi kijelentését

- bejössz?- kérdeztem és félre is léptem az útjából

- Alszik még?- fordult felém, mire bólintottam

- azt hiszem-, feleltem ő meg furcsán nézett rám- mindig úgy ébreszt, hogy az ágyamon ugrál. Visítozik. Élettel és energiával teli gyermek- magyaráztam

- Erről jut eszembe. Joys én szeretném, hogy ismerné az apukáját. Szeretnék egy űrt betölteni benne, ami eddig hiányzott az életéből. Legalább is megpróbálni betölteni.

- Oké... rendben van Pierre. Adok rá lehetőséget- feleltem

- TÉNYLEG???- kérdezte csillogó szemmel és megfogta mind a két kezem és közelebb húzott magához

- igen tényleg. De....- emeltem fel az újamat-, ha ismét eltűnsz, ha kilépsz az életünkből... Pierre most sokkal többel kell számolnod, mint egy síró lány aki szeretett mindenkinél, mindennél jobban. Remélem, ezt tudod. Remélem, tudomásul veszed, hogy ezaz egész eléggé komoly dolog és egy gyerek nem egy tárgy, amit néha levehetsz a polcról és leporolgatod… Ő a te véred is. Nem dobhatod csak úgy el magadtól, mert akkor azt gondoltad a legjobbnak.

- tudom- mondta- Egyszer elkövettem ezt a hibát... és Joy... hatalmas űrt hagytál magad után, amit azóta se képes senki sem betölteni. De mostanában az utóbbi pár napban... pontosabban azután az éjszaka után érzem úgy, hogy ismét valaki betölthetné azt az űrt –erre elnevette mag halkan és a szemembe nézett- erre kiderült, hogy az a lány a bárból te vagy. Tudod mekkora pofon számomra ez az élettől? HATALMAS. Előtte is tudtam, hogy sokat vesztettem el, mikor kiadtam az utadat. Azóta viszont, tudom Joyce.... Téged!- mondta én meg sem bírtam szólalni csak a könnyeimet nyeltem és próbáltam nem elbőgni magam.

A kínos megszólalástól a gyerek mentett meg, ki lerohant a lépcsőn és rögtön a nyakamba ugrott

-Annnyu... nem találtalak az ágyadban- mondta könnyes szemmel, gyorsan, könnyedén felkaptam és magamhoz öleltem aztán az arcára nyomta egy hatalmas cuppanós puszit.

- Ő?

- Ő anyu barátja...

- ??

- és egyben az apukád- mondtam ki nehezen. A gyerek szeme felcsillant és fülig ért a szája. Pierre gyorsan kikapta a kezemből és elvitte játszani. Ami nagyon furcsa jelenet volt. Leültek a nappaliban a hatalmas szőnyegre és nekiállt vele a kocsikat tologatni. Én meg elővettem a fényképező gépem és kattintottam párat. Pesszimistán álltam hozzá ehhez az egészhez: ki tudja mikor lesz vége és meddig láthatom ezt a jelentet. Így mindig meglesz és fel tudom majd idézni.

Csináltam reggelit. A nappaliban ültünk le a szőnyegre egymás mellett. Pierre mosolygott, én is meg a gyerek is. Mind a hármunknak fülig ért a szája. Pierre gyengéden nézett rám, egyszer csak megragadta a közöttünk ülő gyereket át tette a másik oldalára és egyik karjával átölelt engem és megcsókolt. Együtt néztük reggel a mesét. És még párna csatáztunk is

Nem tudom milyen lehetett volna a mi családunk. De valahogy ilyesminek képzeltem el mindig is.  Aztán a mesék, reggeli után hatalmas kergetőzés következett, párna csatáztunk olyan volt mintha ez mindennapi jelent lenne. És mi lennénk a nagy boldog család...

- Holnap a fiúkkal kirándulást terveztünk...- mondta Pierre félénken, amikor haza indult

- mármint Chuck, Seb, Jeff, David meg te???- kérdeztem csodálkozva

- Igen, ha ők a csapat tagjai akkor velük azt hiszem- nevetett rám- néha annyira kis butus vagy- mosolygott rám, a szeme csillogott pont úgy, mint egy gyereknek. Látszott rajta, hogy boldog. Én is az voltam, túlságosan is.

- nah kösz- mondta kicsit durcásan, de közben tudtam, hogy a szemem biztosan úgy csillog a boldogságtól, mint még soha sem

- de olyan édesen

- ezt most vegyem bóknak?- kérdeztem nevetve

- akkor?

- Akkor, mi?- kérdeztem vissza

- Holnap eljössz velünk kirándulni?- kérdezte

- Mennyi időre?

- pár napos út lenne

- nem hinném, hogy jó ötlet lenne. Persze jó ötlet csak, lehet, kicsit sok lenne a gyereknek. Új emberek, új helyek és még egy buszon aludjon ráadásban? Meg annyi hely nincs is a buszban! Nem érzem, húgy, hogy neki való lenne. Ez egy életstílus, ami nem gyereknek való azt úgy gondolom.

- Ti alszotok természetesen az én ágyamban én meg lent kanapén- mondta minden gondolkozás nélkül

- Pierre... ne- mondtam kicsit erőtlenül

- de... jó móka lesz. Akkor csak egy napra... hármasban? Kirándulni?

- és mi lesz a többiekkel?

- Lesz még alkalmunk velük lenni eleget- mondta maga biztosan- Hidd el, még rájuk is fogsz unni

- az valahogy soha sem jött össze- nevettem már el magam

- Hidd el több hónap velük egy buszban összezárva, idő után már teher mindenki a másiknak- magyarázta- akkor?

- Rendben- bólintottam rá- és hova gondoltad... hova mennyünk?

- Szereti a dinókat!?

- Kérlek szépen Pierre, mutass nekem egy olyan kisfiút, aki nem rajong értük- nevettem

- igazad van- puszilt meg- hülye gondolat

- igen az!- értettem vele egyet miközben fülig ért a szám

- Szóval arra gondoltam, hogy elmehetnénk Torontóba az innen nincs messze. Megnézhetnénk a dinókról szóló tárlatot utána lemehetnénk még talán a Niagarához is!?

- hmmm....

- Viszont ott nem akárhogy szeretném, megmutatni fiamnak Kanada egyik leghíresebb vízesését... vagyis a világét... helikopterről!

- Nem vagy eszednél!

- Az megeshet...

- Biztos oda lesz érte- mondtam és közben azon agyaltam, ha ennek a tündérmesének vége, akkor mit mondok neki? De ezt majd ráérek akkor kitalálni...

Bár, azt hiszem lehet magam miatt is el kellene kezdenem aggódnom. Már most, hogy itt van velem egy pár órája úgy érzem, mintha nélküle meg sem bírnék lennie. Mondja meg nekem valaki: normális ez? Azt hiszem, féltenem kell önmagam is... méghozzá piszkosul. Féltenem kell magam egy újabb csalódástól, egy újabb kudarctól, amit ismét az a férfi okozhat nekem, akiért mindenem képes lennék oda adni.