Reggel Pierre már 8kor értünk jött. Csodával határos módon Jay már korán felébredt első szavamra kipattant az ágyból és öltözött is, persze a segítségemmel, aztán amikor Pierre megérkezett addigra készen volt a reggeli, csatlakozott hozzánk

-Apu, most már rendes család leszünk?- kérdezte egyszer csak Jay. Pierrebe még a szó is benne akadt és egy darabig mereven nézett a gyerekre. Aztán egy pillanat múlva a fagyos csend után, felé nyúlt összeborzolta a haját

- Hát, persze Jay... család!- mondta magabiztosan és rám nézett én meg félénken rámosolyogtam és folytattam a reggelimet. De közben egy pillanat alatt, amikor Pierre rám nézett láttam a szemébe azt, hogy ez a kérdés nem csak meglepte, de fél is. Én is félek, nem csak ő. Bár, ez semennyit sem könnyít egyikünk helyzetén sem.

Amikor a kocsiban ültünk, Jay természetesen előállt a kedvenc dalával, hogy annyira szeretné, ha énekelném neki:

- Kedvenc dal?- kérdezte Pierre rám nézve, s mosolyogva miközben éppen a főútra hajtottunk rá

- igen... Everytime- mondtam erre ő csak még jobban mosolygott

- oh igen... annak a dalnak van aztán története- kacsintott rám

- igen... van- mondtam mosolyogva aztán elfordultam és kinéztem az ablakon. Ő meg lazán a combomra tette az egyik kezét és az ennyimet kezdte el keresni, amikor meglelte megszorította

- Nos, éneklünk fiiam?- kérdezte a gyerektől

- igeeeeeeeeeeeeeeen- aki természetesen abban a pillanatban ujjongásban tört ki. Pierre kérdőn nézett rám

- Joys?

- Rendben...- egyeztem bele, majd csatlakoztam Pierre mellé miközben énekelt

One more day with you...

- Olyan a hangod, mint annak a bácsinak azon a lemezen...

- Azért drágám, mert az a szám apué... azaz ő lemeze! Ő énekelt rajta!- magyaráztam türelmesen a gyereknek

- Ismeri... a zenéinket?- kérdezte csodálkozva Pierre...- Azt hittem csak te énekelted neki ezt a számot és onnan tudja...

- Persze, szerinted engedtem, hogy teljesen nélküled...- itt elharaptam a mondat végét- terhességem alatt míg a hasamban volt rengeteg Sp számot hallott olyanokat is, amik SOHA sem kerültek felvételre és nem adtatok ki... mondhatom úgy, ezen nőt fel... Ám megfogadtam, amikor a karomba tartottam, hogy ha az apja lemondott róla minden, ami veled kapcsolatos nem engedem, hogy kapcsolata legyen. Ám, amikor már nem aludt ki tudja hányadik éjszaka után sem, hírtelen felindulásból elkezdtem neki énekelni a Shut up című számotokat- itt elnevettem magam- oké, tudom nem valami kedves... de bevált. Aztán minden este másik számot énekeltem... de ez lett a kedvence- magyaráztam

A nap nagyon jól sikerült. Jay oda volt a dínós kiállításért, Pierre meg nagyban magyarázta neki a különböző dínókat. Játszottak is. Azt hiszem mondanom sem kell, hogy természetesen dinósat. Pierre úgy csinált, mint a T-rex, kiabált meg futkároztak. Fogócskáztak. Én meg néztem őket és néha bevontam saját magamat is kettőjük, kis játékába. Jó volt részesének lenni egy családnak, ami immár azt hiszem teljesnek mondható. Pierren mintha azt láttam volna, hogy ragaszkodik az álláspontjához miszerint tényleg a része akar a gyerek életének lennie ezentúl. Bár, lehet nem kéne magamat evvel áhítanom.

A napban én is találtam magamnak olyasmit, amit élveztem. Láttam már eddig is, régebben Pierrevel a Niagarát, de helikopterből soha sem. Sőt, még helikopteren sem ültem még egyszer sem. Élveztem, ahogy a fejemre veszem a fülhallgatót, hogy azon keresztül beszélhetek a fiamhoz, Pierrehez. Miközben Jayt mind a ketten átkarolva ülünk a gépben és csak ámulunk és bámulunk. Közben nagyban beszélgetünk és mutogatjuk a gyerekünknek az állatokat, amiket látunk és Jaynek magyaráztuk is gyorsan róluk a legfontosabb tudnivalókat. A gyerek valósággal csak úgy szívta magába a dolgokat, és látszott rajta mennyire boldog. 

Rengeteg képet készítettünk fent a magasban. Nem csak a kilátásról, hanem a velünk utazó kísérőt megkértem örökítsen meg minket is. Boldogan teljesítette a kérésemet.

- Annyuuuuu...- kezdett bele Jay amikor már mentünk is vissza felé a kocsihoz, hogy ideje lenne haza menni de az utunkba került egy hatalmas játszótér

- igen?- kérdeztem vissza

- nem lehetne...

- Jaaay- kérdeztem esdeklően, ugyan is szerettem volna már haza érni, nagyon fáradt voltam, de ahogy a gyerek nézett rám- 5 perc fiam, egy perccel sem több!- mondtam ő meg boldogan rohant a játszótér felé. Pierre meg lazán megfogta a kezem

- Beszélgethetnénk?

- beszélgetni?

- igen...- mondta és leültünk egyik fa alá az árnyékba a fűre- Tudod, amióta tudom, hogy van egy fiam, másnak érzem magam. Úgy érzem az életem nagyjából teljes... de csak nagyjából. Sajnálom, hogy sok dologról lemaradtam Joys és sajnálom a régebben elkövetett hibáimat is. Egy fasz voltam. De szeretném, ha mostantól minden más lenne. - mondta miközben egyenesen a szemembe nézett.

- Hát, akkor változtass rajta Pierre. Magától a dolgok nem változnak meg. Tudod, tenni kell érte

- Szeretnék is tenni érte- mondta őszintén- avval szeretném kezdeni Joys, hogy a bocsánatodat kérem mindenért, amit elkövettem egykor ellened és a fiúnk ellen- mondta én meg bólintottam

- Rendben, én megbocsájtok neked

- Tényleg?

- Persze

- És mondd csak Joyce Moore képes lennél engem is visszafogadni?

- téged?

- Szeretlek Joys!

- Ehhez ennyi Pierre nem elég. Nem elég már, hogy ezt mondod nekem „Szerelek Joys”... ez ma már nem elég, ha csak ennyit mondasz. Régen, lehet elég lett volna. Ha oda jössz és szerelmet vallasz én meg zokogva a karjaidba borulok. De felnőttem. Most már, közel sem elég. BIZONYÍTS!- mondtam

- fogok!

- így legyen!- mondtam és az órámra néztem- Ideje lenne hazamenni

- oké- avval felállt és a kezét nyújtotta nekem, hogy felsegítsem-, Hölgyem segíthetek!?

- Persze kedves uram- nevettem rá. Ő meg lazán felhúzott, de úgy, hogy jó közel rántott magához és lágyan szájon csókolt.

- Jaaay- szóltam oda a fiamnak

- ideje lenne indulnunk haza- mondta neki Pierre. A gyerek rögtön abba hagyta a játékot rohant hozzánk. Pierre a karjába vette, szabad kezével megfogta a kezem és elindultunk a kocsiba.

Nem mentünk sokat, amikor a gyereket elnyomta az álom, a hátsó ülésen lévő gyerekülésben. Lassan be is sötétedett, én meg ültem az anyósülésen és bámultam ki a sötétbe. Pierre egyszer csak a jobb kezét a combomra tette

- Sokszor szeretném tudni, hogy mi jár a fejedbe

- Hát, most meglepődnél, mert semmi az ég adta világon. tök üres a fejem- nevettem el a végét

- aj aj- nevette el magát, miközben a középső visszapillantó tükörben Jayt nézte- remek kissrác

- igen... az- mondtam

- és mind ez a te érdemed!

- Hát, valakiének lennie kell, nem de?- kérdeztem

- de... és köszönöm!

- ugyan mit?

- ezt a csodálatos ajándékot, amit adtál nekem- mondta- soha senkitől nem kaptam még hasonlót sem, ami ennyire csodálatos lenne!

Miközben haladtunk az autópályán elkezdett az eső csöpögni, esni és majd úgy szakadt mintha dézsából öntötték volna. Amikor a házam elé leparkoltunk olyan közel a bejárathoz amennyire csak lehetett,  Pierrehez fordultam

- Segítenél bevinni?- kérdeztem- Isten legyen a talpán, aki fel tudná ébreszteni

- Persze

- Van a gyerek mellett egy takaró amint öledbe veszed, rátehetnénk, ne legyen csurom víz!

- Remek ötlet!- mondta és már szállt is ki a kocsiból. Könnyedén kiemelte a gyereket az ülésből, én meg ráterítettem a takarót, és már rohantunk is be a házba. Gyorsan felvittük Jayt az emeletre átöltöztettük és ágybába raktuk.

- Édes ahogy alszik!

- az- értettem vele egyet aztán kézen fogtam és kihúztam a szobájából- hagyjuk aludni! Sok élményben volt a mai nap része!- suttogtam

- és most miért suttogsz?- kérdezte normális hangerőn

- nem tudom- suttogtam és elnevettem magam

- hát, azért jó látni, hogy te sem változtál annyira nagyon sokat!- mosolygott rám miközben nézett engem, hogy könnyesre nevetem magam

- Köszönöm szépen a mai napot Pierre... sokat jelent nekem, hogy ezaz egész kirándulós dolog eszedbe jutott egyáltalán.

- Ne köszönd Joys, szívesen tettem. Jól éreztem magam, csodálatos gyerekem van, és csodálatos az édesanyja is. Minden egyszerűen tökéletes volt!- mondta- azt hiszem, én most megyek!

- oké, kikísérlek!- elindultunk lefelé a kijárathoz, de a verandán megálltunk- nem szeretném, ha ekkora esőben egyedül kocsikáznál haza. eléggé veszélyes!

- Eső..- mondta én meg elnevettem magam

- igen, eső... ISMÉT... van fent az emeleten vendégszoba. Aludhatnál esetleg ott! Aztán reggel haza mész. Persze, ha tetszik az ötletem! Meg, az igazat megvallva nem szeretném, ha ekkora viharban vezetnél!

- vendégszoba?- kérdezte csodálkozva. Komolyan azt várta, hogy majd szépen jöhet hozzám aludni? Oh, Pierre NŐJ FEL :D

- Igen... le is tusolhatsz. Adok törölközőt, sőt ha szépen megkérsz még valami vacsit is összedobok gyorsan!

- rendben van, kaja az mindig jól jön!

- igen, emlékszem- mosolyogtam rá aztán a mellettünk lévő gardróbból kivettem egy törölközőt- tessék, a fürdőt meg arra találod!- mutattam- gondolom, a vízcsapot tudod használni!

- azt hiszem, megbirkózom vele!

- Helyes!- mosolyogtam- akkor lent találkozunk, ha végeztél!- avval lerohantam a lépcsőn. A konyhába szélsebesen bedobtam pár szelet kenyeret a piritógépbe, hogy piritóst csinálok :) aztán felvágtam pár zöldséget és kivittem a nappaliba lévő kis asztalra. Tálkára tettem pár felvágottat. Amikor mind ez megvolt, akkor bekapcsoltam a tv-t és a fényképezőgépet csatlakoztattam hozzá. Kikerestem a képeket amik z utóbbi napokban készültek, amióta Pierre ismét az életünkbe lépett.

- Mikor csináltad ezt a képet?- szólalt meg hírtelen valaki a hátam mögött, én meg ijedtemben úgy összerezzentem, hogy csaknem kis híján eldobtam a kezemben lévő fényképezőgépet.

- AZ ISTENIT PIERRE!!- förmedtem rá de ahogy bejeztem a mondatot már nevettem de úgy, hogy a földön fetrengtem- megijesztettél!

- Bocsi!

- Amúgy, amikor idejöttél egyik reggel- mondtam a kérdésére válaszolva- akkor csináltam a képeket, amin együtt vagytok Jayel

- Nagyon jó képek!

- gyere, ülj csak le! Nem kell jót állnod magadért!- kacsintottam rá és megcsapkodtam a mellettem lévő helyet, jelezve hogy nyugodtan üljön csak le. Ledobta magát mellém, és nézegettük a képeket. Közben jókat nevettünk és eszegettünk

- úgy látom, nagyon élvezte a mai napot

- igen- értettem egyet. Jay arcáról a boldogság MINDEN egyes képről csak úgy sugárzott. Oly annyira, hogy ahogy az ember a képet nézte, szinte neki is vele együtt lett volna kedve nevetni.