Amikor felmentünk az emeletre kicsit zavarba voltam, amikor egymással szembe álltunk és egymás szemébe néztünk. Egyikünk se tudta, hogy most mit kéne csináljunk. Simán oda nyögni egy „jó éjt”-et vagy mi..? Nem bírtam, a némaságot, így megszólaltam:

- Jó éjt Pierre!- mondtam és felé hajoltam, arcon pusziltam- aludj jól!- avval elindultam a szobám felé, már az ajtómba voltam, amikor végre megszólalt ő is.

- Te is Joys!- visszafordultam és ránéztem, elmosolyodtunk mi a ketten. Becsuktam magam mögött az ajtót és bebújtam az ágyba. Nem kellett sokáig várnom, hamar elnyomott az álom. Éjszaka közepén éreztem, hogy a matrac lassan besüllyed alattam és valaki átölel hátulról a nyakamra meg nyomott egy puszit.

- Pierre...- nyögtem kábultan

- Nem tudom aludni abban a hatalmas ágyban egyedül

- Kérlek... menjél vissza

- Nem szeretnék...- suttogta, közben én annyira álmos voltam, és kómás, hogy nem álltam neki ott vitatkozni. Egyszerűen csak hagytam, hogy Pierre átöleljen, én meg hozzábújtam olyan közel, amennyire csak tudtam. Rég volt már –oké azt az estét leszámítva, amikor lefeküdtem vele pár héttel ezelőtt, de akkor nem tudta, hogy ki is vagyok valójában-, hogy valaki éjjel átölelt és éreztem, ahogy a levegőt veszi s kifújj azt. Tiszta libabőr lettem tőle.

Reggel ismét –természetesen- Jay ébredt elsőnek, és rohant be a szobába, de az ajtóban megtorpant. Talán, Pierre miatt.

- anyu... apu!- mondta az ajtóban állva a maciját ölelgetve. Én nyöszörögve hátrébb csúsztam Pierrehez közel aztán nyöszörögve, kócosan felültem az ágyban

- igen?- kérdeztem félkómás állapotomban

- alszotok??- kérdezte Jay, amin én elkezdtem nevetni

- kisfiam, úgy nézek ki, mint aki alszik éppen?- kérdeztem mosolyogva erre ő megrázta a fejét válaszkén. – Nah, gyere ide!- kacsintottam rá ő meg boldogan beugrott kettőnk közé az ágyba.

Furcsa. Itt van Pierre és a gyerek hírtelen mintha megszelídült volna. Vagy csak egyszerűen a TISZTELETRŐL lenne szó? Mindegy. Nem érdekel, nem tűnődtem abban a pillanatban evvel a gondolattal, csak egy pillanat erejéig. Magunk közé vettük a gyereket átöleltük Jayt és úgy aludtunk, immár hármasban.

Később, amikor felébredtünk gyors reggelit összedobtam leültünk a konyhában enni, amikor Pierre előjött egy témával:

- Joys...- szólt halkan, lágyan éreztem, amit mondani akar nem nagyon fog tetszeni, így a szemébe se mertem nézni. Mereven bámultam a tányéromba

- igen?- nem néztem rá, nem mertem

- pár nap múlva turném van... pontosabban 5 nap múlva indulnánk...

- oké- mondtam ki ezt az egyetlen egy szót úgy, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. hogy ő ismét elmegy. Én meg egy egyszerű oké oda löktem neki, természetes hangon. Pedig tajtékozni bírtam volna, annyira mérges lettem, hogy egy kanál vízben megbírtam volna fojtani.

- Csak ennyit mondasz, hogy oké?

- Még is mit szeretnél még hallani?- kérdeztem miközben idegesen letettem... mondhatni az asztalhoz vágtam a kanalamat, amivel a gabonapelyhemet ettem. – Azt, hogy megint azt csinálod, mint régen? Hogy amikor bajod van, vagy túl sok felelősség ér akkor fogod magad és próbálsz tovább lépni? Ismét itt hagysz a SZARBAN!

- Ezt szerettem volna hallani- mondta halkan és éreztem a hangjában azt, hogy nagyon is erre számított. Ezt a reakciót várta tőlem- ezt amit gondolsz és nem pedig egy semleges választ. Az őszinteségedet imádtam mindig is benned... – és a kezemet megfogta és a szemembe nézett. - Nem hagylak el... ismét nem teszem meg ugyan azt a végzetes hibát. Tegnap megmondtam neked Joyce. Nem hagylak el, most amikor turnéra indulok, azt akarom, hogy velem légy!

- Veled?- kérdeztem kissé hisztérikusan- Pierre, ellentétben veled NEKEM GYEREKEM VAN!!!- ordítottam el magam

- Jöhetne ő is... a fiúkkal beszéltem

- Pierre- mondtam meggyötörten- ez egy 4 éves kisgyerek. Akinek álladóságra van szüksége. Erre te, egy buszba akarod zárni? Járja a világot? Gondolkozol is néha?

- Csak 2 hétről lenne szó és nem muszáj vinnünk. Én arra gondoltam –és vett egy hatalmas levegőt- lehetnénk egy kicsit kettesben...- ezen még ő is nevetett- pontosabban a srácokkal egy kicsit pont úgy mint régen 4 évvel ezelőtt...

- Tudod Pierre... 4 évvel ezelőtt sok minden más volt... nem volt egyikünk életében sem egy harmadik személy, aki jelen esetben kettőnk közös gyereke. Nem rakosgathatom ide-oda. Négy éve más volt... még mi is. Itt van a lényeg.

- elmenjek?

- kérlek!- mondtam ki halkan

- Joys...- fordult vissza az ajtóból, és kivételesen egyenesen a szemébe néztem- én szeretném, ha lenne időnk-kettőnk kapcsolatát újraépítenünk és a turné alatt a fellépések között azt hiszem, lenne időnk. Közben utaznánk, sok közös programunk lehetne. Szükségünk lenne egy kis időre, amikor csak mi ketten vagyunk és nagyjából senki más. –aztán kilépett az ajtón és becsukta maga után. Az eddig csendben, mozdulatlanul ült most még is felpattant a székről odajött hozzám és az ölembe ült. Magamhoz szorítottam, vállához nyomtam az arcom és előtört belőlem a sírás.

- Anyu, menny apuval!- szólalt egyszer csak a Jay- én majd elleszek a nagyiéknál...

- Ez nem ilyen...... egyszerű drágám! Te az én kisfiam vagy, nem a nagyiké. Velem kéne lenned, és nem velük. Nem mehetek apuval.

- Pedig menned kéne!- mondta-, aztán amikor hazajöttök, olyanok leszünk, mint egy igazi család....!- mondta és ahogy ezt kimondta avval a lendülettel le is ugrott az ölemből és ment a nappaliba tévét nézni. Én meg ott maradtam, és bámultam magam elé.

Jaynek mostanában ez a rögeszméje: Normális család... 

Tudom, hogy az miből áll: anyu, apu, gyerekek... a miénk nem olyan, de mi is normális családnak számítunk szerintem, de ezt neki nem tudom megmagyarázni sehogy sem. Talán még túl kicsi hozzá... talán!

****

Pierre zaklatottan hagyta el a házat, ahol ketten élünk a fiával. A kocsijának kerekei csak úgy csikorogtak, ahogy bele taposott a gázba és lehajtott a kocsi behajtónkról, majdnem összeütközve egy kocsival. Dudáltak is rá, de ő gyorsan csak sebességbe tette a kocsit és ment-ment előre nem tudva azt, hogy merre is hajtson, hogy merre mennyen. Csak a feje után ment, az érzékei után. Azok vezették. Rutinosan váltott sávot, mit sem törődve a többi forgalomban közlekedő kocsival. Sokszor nem Pierren múlott, hogy ne okozzon karambolt. Nem az ő ítélőképességén, reflexén, figyelmességén múlott. Hanem másokén, hogy még él, és nem egy árokban van a kocsijával együtt. Csak ment, ment előre. Egészen addig, míg meg nem érkezett oda, ahol először voltunk együtt... a tengerpartra. Igaz most már koránt sem volt annyira jó idő ott, mint akkor, azon az éjszakán. De miért is lenne? Lassan tél lesz... és lehullik az év első hója. Jayden nagy örömére, bár kevésbé az én örömömre :P

Lehajtott a partra, kiszállt a kocsiból, bevágta annak ajtaját, és miközben rohant egyenesen a tenger felé megnyomta a kocsi kulcsán lévő gombot, bezárva azt. Amikor már majdnem a hullámok a lábához értek megtorpant a futásban és egyszerűen leült a hideg homokba, pár centire a jéghideg víztől és bámulta a tengert. Minden eddig elveszettnek hitt emléket próbált felidézni, ami a kapcsolatunkkal kapcsolatban volt, és meglepő módon nagyon is ment neki. Eddig azon volt, hogy soha se jusson semmi az eszébe most meg ő akarta szinte maga előtt látni az eddigi életét velem...

-Boldog voltam... még is képes voltam mindent eldobni magamtól... mert féltem attól, hogy valakihez ennyire kötődök

***

Mérges vagyok. Közben félek is. Hogy mitől? Attól, hogy ennek az egésznek mi lesz a vége. Mert Happy End biztosan nem. Nem lehet az. Az egész csak ennyire egyszerű lenne? Ahogy Jayson mondja, csak adjak egy esélyt Pierrenek, adjak egy esélyt kettőnknek és minden rendben lesz? Ez túlságosan egyszerű...

Megjelenik az életemben és fenekestül fel akarja ismét forgatni az egészet, pedig olyan jól megvoltam. Olyan jó boldogultam magam is egyedül. Magam legalább soha sem csalódtam, minden úgy történt, ahogy én akartam. Nem ért meglepetés, mivel önmagamnak nem okozhattam.

Erre megjelenik Pierre... mindent fenekestől felforgat. A gyerek hírtelen kap egy apát, akiért oda van. Erre le akar lépni. Magával akar engem vinni. Magára hagyva a gyereket. Ez annyira Ő... megcsinálja a szar és lelép. Annyira Pierre Bouvieres az egész... annyira TIPIKUS...!