Ahogy a házba léptünk a srácok meg anyu hozták a táskákat (xD) mi meg bementünk a házba ott állt a házvezető nőnk Christine.

- Lányok!- ölelt minket magához- Hagy, nézzelek titeket...- forgatott minket körbe- Élőben még szebbek vagytok, mint azon a fránya képernyőn- nézett ránk- JAJJJ DE HIÁNYOZTATOK!- szorított minket magához

- Te is nekünk, de jó újra...- nézett rám Mira

- ITTHON!- mondtuk ki egyszerre

- szobák...- mondtam ki félénkül

- Menjetek csak fel, minden úgy van, ahogy hagytátok! Hát miért is ne lenne úgy??

- Nem tudom!- sóhajtottam- Talán csak azé, mert az idő nem állt meg... de ahogy itt vagyok, még egy évvel ezelőtt érzem magam, itt mintha az idő megállt volna...- mondtam csodálkozó tekintettel és körbeforogtam a házban és minden úgy volt... úgy volt, ahogy hagytuk. Mirával bementünk a szobánkba elsőnek mind a ketten az ágyainkba dobtunk egy hátast aztán onnan néztük a szobát itt is az idő megállt, ahogy mi elmentünk... aztán a fürdőben összetalálkoztunk Mirával, és egyszerre léptünk be oda aztán apró léptekkel közeledtünk egymáshoz aztán meglöktük egymást

- soha sem gondoltam volna, hogy egyszer hazaérek!- mondta Mira és láttam a könnyeket a szemében

- Én sem...- mondtam remegő hangon a sírás kerülgetett

Jó volt újból ott lenni ahol az életem nagy részét eltöltöttem előjött az az emlék is amikor éppen a srácokkal érkeztünk meg... amikor Jeff fácánjait magyaráztuk meg a fasszőr vasalóit. Igen az emlékek, csak úgy jöttek elő ahogy már a kapuban megálltunk. De eben az a fura hogy szinte minden emlék velük van... velük kezdődik és ér véget... Vajon az életembe is így lesz???

Úgy lesz, hogy vele kezdtem az életem igazán élni és vele is kéne, befejezzem?? Nem tudom, csak azt, hogy nekem most ott van Mike... És ő a legfontosabb meg az egyetem és ezek. Most ennek kell élnem, elvégre MENNYASZONY vagyok, nem de?? Felnőttként kéne viselkednem is, nem elég hogy úgy nézek ki, viselkednem is kéne.

Mentem le este a nappaliba mindenki ott ült... az az hogy pontos legyek Mike és a szüleink, nagyon susmorogtak ott valamit, túlságosan is. Ez már magában nem volt a megszokott.

- Sziasztok!- mondtam miközben a lépcsőn lépkedtem lefelé

- Végre itt vagy Amy!- lépett oda hozzám Mike, és még volt 3 lépcsőfok megcsókoltuk egymást és közben leemelt a lépcsőről- Beszélhetnénk??

- Aham!- néztem rá furcsán

- Ohh ez bizalmas lesz?- kérdezte apu- tudod mit fiam?? NE válaszolj! Mi már el is tűntünk

- Rendben van!- mondtam és leültünk a helyükre a kanapén és felé fordultam és egymás szemébe néztünk törökülésben és egymás kezét fogtuk, valahogy így mostani Denveri kis kiruccanás óta van ez, hogy más lett, komolyabbak lettünk és úgy érzem, már komolyan gondolom ezt az egészet, hogy eljegyzés és hasonlók. Lehet, hogy télleg komolyodni kezdek?? Nem tudom... ötletem sincs, evvel szemben- Mondjad Mike!

- Szóval én kaptam egy állásajánlatot és elfogadtam, rendkívüli ajánlat volt!- mondta

- De ez tök jóóó!- örültem neki- Nagyon örülök neki!- csókoltam meg és komolyan örültem a sikerének

- De van egy kis probléma viszont!- mondta Mike és akkor a torkomban éreztem a szívemet

- Mi történt?- néztem rá hírtelen kétségbe esetten, immár nem az önfeledt boldogság volt legbelül, hanem a kétségbe esés

- Ez Kanadában van...- mondta, ki de ekkor egy valami kezdett el csengeni a fülemben egy szó még hozzá nem más, mint : KANADA...

Ez nem lehet igaz! Egyszerűen, nem, nem, és NEM! Mindenki elhagy és Kanadába megy?? MIÉRT??? Egyszerűen MIÉRT?

Nem tudom, mindenki, akit szeretek elhagy? De miért pont Kanada? Mindegyik oda megy? Mi van abban a fránya országban...??? Mi van ott???

- Mike...- néztem rá

- Tudom, messze van! De olyan ajánlatot kaptam, amit hülye lettem volna visszautasítani! Hidd el, nem az volt a fő célom hogy minél messzebb legyek attól, akit imádok!- csókolt meg, de én lefagytam, még mindig KANADA szó hangzott a fejemben- Amy... Amy! Szívem itt vagy??- kérdezte és a kezét húzogatta a szemem előtt

- Persze, hogy mondtad hová mész??

- Kanada!- mondta ki, megint de most nem estem ilyen elgondolkozó tudatba, nem estem gondolkozóba

- Az messze van!- mondtam ki szomorúan és egy kis nyafi és volt a hangomban

- Tudom!- fogta meg az arcomat Mike-, de a szerződésem először „csak” 2 évre szól!

- És én mit csináljak itt 2 évig?? Kötögessek Mike??? Várjam, amíg te hazajössz???- kérdeztem tőle

- Nem... nem tudom!- mondta és most láttam először nagyon, de határozatlannak, nem tudom mire várt tőlem... de valahogy nem erre, éreztem a hangjában

- Mit szeretnél? Szakítsunk?- kérdeztem

- Nem!- mondta habozva

- szóval igen?- kérdeztem és az újamról lehúztam a gyűrűt a remegő kezemmel átadtam neki a tenyerébe tettem és ráhajtottam az ujjait- Add annak, majd akit imádsz annyira, hogy nem hagynád ott!- mondtam, de potyogtak a könnyeim felálltam a kanapéról és éreztem a pár perccel ezelőtti boldogságom darabokban volt, nem csak körülöttem, de ott belül, a szívemben volt a legeslegnagyobb káosz.

Felmentem a szobámba és a párnámba temettem az arcomat aztán olyan 10-15 perc eltelhetett... De lehet, hogy nem annyi mivel, nem ott jártam, máshol egy más világban ahol boldog voltam... Boldog voltam, szóval az időérzetem más lett, teljesen más.

Az ágyba bebújt mellém valaki átölelt, tudtam, hogy ő az, tudtam, hogy Mike az aki magához ölel, éreztem az illatát és sírva magamhoz öleltem

- Nem Amy, ez a gyűrű csak téged illet!- mondta és a kezem megfogta és a gyűrűt visszahúzta az ujjamra- 2 év múlva visszajövök, és ha te vársz rám oké, ha nem az is oké. Meg fogom érteni ;)- mondta- Néha azért látogatjuk, egymást jövök meg te is... Nem fogunk örökké egymás nélkül élni, de aztán ha egyszer nem találkozunk, egyikünk se hívja a másikat, a kapcsolat megszakad, akkor is azt szeretném, hogy ez a gyűrű nálad legyen. Nálad jobban senki sem érdemli meg jobban!- mondta és megcsókolt én meg vissza

- Már most hiányzol!- mondtam zokogva

- Nyugi!- szorított magához- Rendbe lesz minden, hidd el nekem! De elsőnek csak 6 hónap.

- Ezt most úgy mondod „csak 6 hónap” mintha az pár óra lenne!- mondtam neki

- Egy darabig még ott dumálhattunk minden felérő. Aztán Mike mondta, hogy elszalad egy kis borért az nincs itthon és biztos jól jönne a vacsihoz, csak bólintottam ő elment egy darabig ültem ott, vártam, amíg a bejárati ajtó csapódik... hát csapódott is, felálltam és lementem a nappaliba leültem és a Tv-t csak úgy nyomogattam... De nem figyeltem rá hogy mi megy ott vagy egyáltalán megy-e valami is...

- Amy!- jött oda anyu

- Hmm??- ébredtem fel az álomvilágomból

- Mi a baj?

- Mike...

- Kanada mi?- kérdezte én meg néztem rá csak- Igen tudom!- mondta és mosolygott- Amy miért nem pakolsz te is Mike-el?? Miért nem költözöl vele?

- De hagyjam itt az életem?- kérdeztem- Hagyjam itt a házat, Mirát és fogjam magam és költözzek Kanadába?

- Igen! Pontosan ezt mondom!- mondta anyu és magához ölelt- Legyél boldog Amy, hidd, el nekem több mindent lehet benne látni, mint abban a rocker srácban, ha akkoriban azt mondom, menj vele... repültél volna!- mondta és éreztem igaza van

- De ehhez Mike mit szólna, ha vele mennék??- kérdeztem anyutól félénken

- Én lennék a világ legboldogabb vőlegénye!- hallottam Mike hangját a hátam mögül.

Másnap Mira is tudta a történeteket anyuval és apuval össze is veszett szemükhöz vetette a másfél évvel ezelőtti eseményeket, hogy mellőle még Pierre-t is elhajtották meg ehhez hasonlók... És az igazságot éreztem benne, nagyon is. De ne mondtam semmit, a lelkem mélyén örültem, hogy vele mehetek... hiszen az még is csak KANADA!