Mára asszem kihülyültük magunkat, de ki tudja?? Nálunk MINDEN előfordulhat…xP xD.

Ebéd után felmentem zuhanyozni. Felvettem egy köpenyt, lefeküdtem az ágyra, és azon gondolkodtam, amit Seb mondott tegnap. Vajon komolyan gondolta ezt az esküvő dolgot?? És anyu mit szólna hozzá?? És az ő szülei?? Még nem is ismernek… és Chuck?? Ő hogyan fogadná, ha bejelentenénk, hogy összeházasodunk?? Ezek a megválaszolatlan kérdések nagyon foglalkoztattak. Éreztem, hogy valaki lehuppan mellém az ágyra. Ez kizökkentett a gondolataimból.

- Helló kicsim- mondta Seb, és magához húzott.

- Szija- pusziltam meg.

- Azon gondolkodtam…- kezdtem volna.

- Most ne gondolkozz!!- vágott a szavamba Seb, és megcsókolt, úgy ahogy akkor szokott, amikor akar valamit...

- Héé, szeretném, ha meghallgatnál!!- toltam el magamtól finoman.

- Megbeszéljük később, jó??- Seb.

- Nem, egyáltalán nem jó!! Nekem ez fontos!!- akadtam ki.

- Csak egy picit elhalasztjuk, természetesen, ha neked fontos, akkor majd megbeszéljük!!- mondta, és már mászott is rám.

- NEM!!- löktem le magamról-, TUDOD MIT?! HA SEX-HIÁNYOD VAN, MENJ, ÉS BASSZÁL MEG MINDEN UTADBA KERÜLŐ RAJONGÓ CSAJT, LESZ EGY PÁR JELENTKEZŐ!!- borultam ki, kirohantam, jól bebasztam az ajtót, és lementem a busz nappalijába.

Chuck kérdőn nézett rám, és láttam az arcán, hogy kérdezné, hogy „mi a baj??”.

- SEMMI!!- vágtam rá gyorsan, és egy mosolyt erőltettem a képemre.

Bementem a konyhába, készítettem magamnak egy teát, felültem a pultra, és ott szürcsölgettem. Legszívesebben most jól kitomboltam volna magam, kedvem lett volna mindent darabokra törni, de csak nyugodtam ültem tovább a pulton. Könnyek szöktek a szemembe, és csendesen végig folytak az arcomon. Nem sírtam, csak a könnyeim csordogáltak. Nem bánatos voltam (nah jó, lehet hogy egy kicsit az is), hanem dühös. És hogy kire?? Tulképp magamra!! Saját magamra…ha nem borulok ki azon, hogy kíván engem, akkor nem lett volna semmi baj…vagy ez nem az én hibám?? Egyszer az volt a véleményem, hogy nem az én hibám, a kövi percben pedig úgy gondoltam, hogy miattam volt az egész. Nem tudtam semmire jutni, és minél tovább agyaltam rajta, annál jobban bántott a dolog.

- Héé Ashley, mi van veled??- bökött oldalba David.

- Semmi, semmi…legalábbis azt hiszem-, mondtam bizonytalanul.

- Ez nem volt valami meggyőző…nah mi a baj?? Szörnyen nézel ki, tiszta sápadt vagy… - nyomott a kezembe még egy csésze teát David.

- Köszi David hogy így aggódsz értem, de nincsen semmi bajom- próbáltam mosolyogni.

- Héé ne nézzél komplett hülyének!! Azt hiszed, hogy nem látom?! Nah nekem igazán elmondhatod!!- ült fel mellém David a pultra.

- De télleg!!- próbáltam bizonygatni, amit én magam sem hittem el.

- Hát jó, ha nem mondod el, hát nem mondod el…de azért rem semmi komoly- mondta David, leugrott a pultról, és kiment.

Énis kimentem a nappaliba, és leültem Chuck mellé.

- Valami baj van??- nézett rám Chuck.

- Nem, csak, csak……nem nincs semmi- én.

- Na halljam- nézett rám Chuck.

- Léccy most had ne…- én.

- Jó…- mondta és megölelt.

Tök jó volt, de persze ez egészen más, mint ahogy Seb ölel. Ez olyan testvéri ölelés volt, mégis most ez annyira jól esett.

Amikor Seb belépett a nappaliba, én felugrottam Chuck mellől, és felmentem az emeletre. A szobánkba lépve, az első dolog, amin megakadt a szemem, a cd lejátszó volt.

Zene…ez kell most nekem…benyomtam a play gombot, és vártam. Nem tudtam, hogy milyen cd van benne. És akkor felcsendült egy ismerős dallam, ami a szívembe mart…az Addicted…

De nem kapcsoltam ki, csak ültem az ágyon, és hallgattam. Olyan szerencsétlenül éreztem magam, hogy azt le se lehet írni…

Akkor Seb lépett a szobába, és énekelni kezdett a magnóval együtt.

Csak egy percig néztem a szemét, és már tudtam: a dal nekem szól…

- Miért csinálod??- kérdeztem, és a sírás kerülgetett.

- Mert szeretlek. Bocsáss meg, kérlek!!- térdelt le elém Seb.

- Miért csinálod??- kérdeztem még egyszer, már sírva.

- Mert nem tudtam elviselni, hogy haragszol rám. Mert szeretlek, a rabod vagyok…hogyan mondjam el, hogy szeretlek, és nem tudnék élni nélküled??- Seb.

- Lepj meg…mond el úgy, ahogy érzed…- mondtam neki.

Erre ő csak bólintott, és kilépett a szobából. Egy fél órával később egy újabb ismerős dal csendült fel kintről. Lementem, a nappaliban nem volt senki. Kinéztem az ablakon, a busz állt. Kiléptem az ajtón. Egy parkolóban találtam magam, ami tömve volt kíváncsi emberekkel, és mind felfelé bámultak. Így hát felnéztem. És a tetőn… a busz tetején… a srácok játszották a Perfect-et!! Könnyes lett a szemem, és csak ott álltam szerencsétlenül, és hallgattam a dalt. A dalt, ami nekem szólt…