Egy darabig csendben ültünk a nappaliban, amit Pierre tört meg.

- Én szeretném tisztázni a dolgokat!- kezdte, és a szemében az őszinteség csillogott- tudni akarom, hogy te… mit érzel irántam!- fogta meg a kezem Pie. Én kerestem a megfelelő szavakat, hogy mit is mondhatnék neki, hiszen magam sem vagyok tisztában mindennel. De volt időm gondolkodni, mert Pierre folytatta.

- Amikor először a kórházban találkoztunk, háát… nem volt épp első látásra szerelem, azt biztos… de nem sokkal később ki is buktak az eredeti szándékaim, azon a bulin…

- Igen, hát az a buli… elég annyi róla, hogy kb. a fél világ omlott össze bennem azon az estén!

- Tudom! Azt alaposan elcsesztem- szögezte le Pierre- és amúgy sem jöttek volna be a dolgok úgy, ahogy egy elvont pillanatomban megszületett a fejemben, mert közben beléd szerettem…

- Ennek örülök!- nevettem.

- Én is! Tudod, a srácok folyton mondogatták, hogy fogalmam sincs, mi a szerelem, és most érzem azt, hogy részben igazuk volt! Sok barátnőm volt, akik mind nem jelentettek semmit. De erre csak most döbbentem rá, mikor megtapasztaltam, hogy milyen az, amikor valaki hiányzik, aggódsz érte, és félted.

- Igen… tudod, hogy mennyire aggódtam érted ma?! Meg azon a napon ott NY-ban, amikor eltűntél? Tudod, az újabb félre sikerült buli után…

- Most már m1!- hajolt az arcomhoz- lényeg, hogy szeretlek!- mondta majdnem suttogva, majd megcsókolt, majd mikor vége lett a csóknak, folytatta- nem is egyszerűen szeretlek… imádlak! Szerelmes vagyok beléd!- suttogta, majd megint megcsókolt, most sokkal hosszabban, mint az előbb. Egyre jobban bele lendültünk, Pierre már a pólómat húzta volna lefelé, amikor az előszobában kivágódott az ajtó, és valaki becsörtetett a házba, mire mi szétugrottunk.

- Pierre Charles Bouvier, ezt meg kell magyaráznod!- állt meg az ajtóban az imént berontó nő, Pierre anyja.

- Mégis mit?! Egyébként meg neked is szia!

- Ezt!!- baszta le elénk az újságot Pie anyja, amivel eddig idegesen hadonászott.

- Igen, újság! Látom, és??- kérdezte flegmán Pierre, rá se nézve a pletykalapra, ahol mi ketten virítottunk, és a következő szalagcím állt:

Veszélyben Pierre Bouvier?!

A híresztelések szerint James és Lily Rocher gyilkosával látták együtt a sztárt a minap, New Yorkban!

- Mondjuk elmondhatnád anyádnak, hogy miért flangálsz NY-ban egy ilyen nőszeméllyel!!??- sápítozott Louise.

- Milyen nőszeméllyel?!- kérdezte Pierre idegesen.

- Már elnézést kérek, hogy közbe szólok, de ez mind hazugság!- álltam fel nyugodtan- a szüleim tényleg meghaltak, repülő balesetben, amihez semmi közöm, ezt tudja az, aki csak kicsit is ismer!

- Anya ezt MOST jobb lesz, ha abba hagyod!!- állt fel Pierre is.

Louise válaszra sem méltatta a fiát, egy pillanatig csak nézett, hol az újságra, hol rám, majd elkerekedett a szeme.

- Te csak ne mentegesd magad, te, tee GYILKOS!!- hüledezett.

- ANYA!!- szólt indulatosabban Pierre- ne mondj ilyeneket Sissy-re, nem is ismered!- mondta már csaknem kiabálva, de az anyja még mindig rá se hederített.

Én megdermedve rogytam vissza a kanapéra, úgy hatott rám az a szó… azaz egy szó… GYILKOS…!! Kiborított, és újra úgy éreztem, hogy az utolsó szalmaszálat is kihúzták a kezem közül, amibe kapaszkodtam, hogy az eddigi fél év erőfeszítései, hogy normális életet tudjak megint élni, mind hiába voltak. Mindezt egy szó váltotta ki belőlem, egyetlen egy átkozott szó… a tekintetem találkozott Pierre-ével, némán kérdezte, hogy jól vagyok-e, mire bólintottam, és próbáltam nem kimutatni a lelkemben felszakadó régi seb fájdalmait. De Louise folytatta.

- Mit akarsz a fiamtól, he? A pénzét, mint apádnak?! Vagy talán csak őt is meg akarod ölni??- kérdezte szinte már ordítva-, Mit akarsz?!?! PÉNZT?? Adok, ha kell, csak hagyd békén a fiam, te, te kis gyilkos perszóna!!

- JOBB LESZ, HA MSOT ELMÉSZ, HA CSAK SZIDNI TUDOD SISSY-T, ELŐSZÖR TALÁN ISMERNI KÉNE A KÖRÜLMÉNYEKET!!- lépett elém Pierre, és már ordított az anyjával.

Kész, itt betelt nálam a pohár, szeretem Pierre-t, mindenkinél jobban, de azt még az ő kedvéért sem tudom elviselni…

- Gondoljon, amit akar!- sziszegtem halkan a fogaim között, hogy fel ne törjön belőlem a zokogás-, és hogy ne legyenek álmatlanok az éjszakái, békén hagyom a fiát! De gondolom, nem tudja, hogy mennyire fáj, ha az embert olyan dolgokkal rágalmazzák, amiről nem tehet és fáj még a gondolat is, nehogy a kimondott szó!- mondtam, majd felkaptam a cuccaim (mert még nem pakoltam szét), és kirohantam. – Sissy, várj!!- hallottam még Pierre hangját a nappaliból. Az ajtóban David-be ütköztem, aki értetlenül nézett rám, kezemben a csomagokkal.

- Kérlek, mond meg Pierre-nek, hogy nagyon szeretem, de úgy látszik, a sors nem úgy akarja, hogy mi boldogok legyünk!- vetettem oda neki- puszilom a srácokat!- tettem hozzá még, majd kirohantam a házból, leintettem egy taxit, és beszálltam.

- Hová lesz a fuvar?- fordult hátra a sofőr.

- Hááát…- gondolkodtam el, mert ez nem is jutott eszembe, hogy hová akarok innen menni. Csak azt tudtam biztosan, hogy EL… az ébresztett fel a merengésemből, hogy egy idős néni pattant a taxiba, és helyettem mondott egy címet. Annyira meglepődtem, hogy megszólalni se tudtam, egyszerűen leblokkolt az agyam. A taxi elindult, gondolkodtam, hogy hová megyek, és ki ül mellettem tulajdon képen, kurvára foglalkoztatott. A város másik végére szól a cím, erre rájöttem, ennyire ismerem Montrealt, de hogy mi lehet ott, és ki ez a nénike?! Ötletem sem volt! Megszólalni se mertem, paranoiás gondolataim támadtak, hogy a nő talán egy gyilkos vagy valami… tudom, hülyeség! De akkor is…

Egy darabig csend volt, elmélkedtem, míg végül megszólalt a néni.

- Silvia! Úgy örülök, hogy megint láthatlak!- fordult felém-, jaj ne is haragudj hogy így rád ijesztettem kicsim, hiszen te nem emlékezhetsz rám!

- A néni talán a kórházból ismer?- kérdeztem félénken, mert ismerős volt az arca… csak nem tudtam, honnan. 

- Csacsi lány!- nevetett- Martha Rocher vagyok, a nagymamád!- mondta, de mivel külső látszata nem volt annak, hogy reagáltam (pedig az emlékek előjöttek bennem, a múltból egy kedves arc, aki most itt ül velem szemben…), folytatta-, amikor 2 éves voltál kicsi kincsem, elköltöztem Kanadából, csúnyán összevesztem Lily-vel (anyum). Most jöttem haza, és olvastam az újságban…- mondta együtt érzően, mire könnyekkel telt meg a szemem- szegény pici lány!

Még mindig nem tudtam megszólalni, mire ő egy fényképet adott a kezembe, vagyis csak egy fél képet, mert el volt tépve. A fotón egy egész fiatal nő volt, de a vonásaiból ráismertem a nagymamámra.

- Ez a kép… a másik fele…- motyogtam zavartan, aztán a tárcámból elő húztam egy igen csak gyűrött fél fotót, amikről egy szőke kisbaba nevetett vissza rám, és a másik darabhoz illesztettem. Nem tudtam felfogni a dolog értelmét, hogy VAN családom, hogy van még valaki, aki hozzám tartozik. Próbáltam mondani valamit, kérdezni, hogy eddig miért nem tudtam róla, vagy egyáltalán akármit, de egy szó sem jött ki a számon.

- Nem kell semmit mondanod!- fogta meg a kezem a nagyim. Olyan jó érzés volt, hogy valaki ismer, valaki tudja minden rezdülésem jelentését… és egyben furcsa is.

Egy szép nagy villához értünk, a nagyi kifizette a taxit és kiszálltunk.

- És hogy találtál meg?- kérdeztem, miközben bementünk.

- Tudod véletlen volt. Sétálgattam, épp azon törtem a fejem, hogy miként találhatnálak meg… aztán megismertelek… és csak csináltam, akár milyen őrült ötlet is volt! Egyszerűen beugrottam a taxiba!

- Ok, megvan, hogy kitől örököltem, hogy megyek a fejem után!- mosolyodtam el.

Majd bevezetett a házba, ahol utoljára 1-2 évesen a padlón mászkáltam…