Teltek a napok, a mamim cégénél modellként kezdtem dolgozni. Szépen eltelt a tél, a március, április közepe felé járt.

Mint modell egyre híresebb lettem, sokan bepróbálkoztak nálam a nagy hódító-dumákkal, de még mindig Pierre-ért voltam odáig meg vissza. Lassan kezdtem bele nyugodni, hogy ez már csak így lesz. Mostanában a srácok egy kicsit eltűntek a nyilvánosságról, Pierre-t nem is láttam mostanában, se a tv-be, se az újságba, se sehol. Kicsit aggódtam érte…

Egyik nap épp egy kicsit sétálgattam a parkba, amikor valaki szembe jött velem, nem figyelt, szépen nekem is jött, rám öntötte a KV-ját.

- Nem figyelne kicsit az orra e… atya világ, DAVID!- ugrottam a nyakába, amikor ráismertem.

- Sissy, de jó újra látni. Mármint élőbe…- nevetett, mert a kezében lévő újság címlapjáról is én mosolyogtam.

- Jaaaj David, nem is tudod, mennyire örülök neked! Annyira hiányoztok, Pierre-t próbálom felejteni, de hiába…- sóhajtottam.

- Ezzel ő is így van… mostanában nem eszik, egyre többet piál, és nem alszik rendesen. Mindig a nappaliba ül, és várja, hogy besétálsz majd az ajtón… már beteges, aggódunk érte.

- Én sajnálom. De te is tudod, hogy nem működött volna a kettőnk kapcsolata. Az anyja csípőből utál engem!

- Tudom, de mégse az anyjával járnál!

- Ne légy lökött!

- Csak próbáljátok meg újra!

- Sokat kérsz tőlem!

- Azt mondtad, szereted!

- Szeretem is!

- Akkor?! Miért hagyod, hogy mindketten szenvedjetek? Egyáltalán miért mentél el?

- Mert akkor ez tűnt a legészszerűbb megoldásnak.

- Ez észszerű? Ez inkább vakon cselekvés, mint észszerű gondolkodás!

- Ha ilyen jól tudod, mond meg azt is, hogy mit kellett volna tennem?! Gyilkosnak tituláltak, ez veszélybe sodorta az egész banda hírnevét, főleg Pierre-ét! MOND, SZERINTED MIT KELLETT VOLNA TENNEM?!- kérdeztem tőle ingerülten.

- Tudod mit? SEMMIT! Hagyd, hogy Pierre beledögöljön a bánatba és a szerelembe!- válaszolt David szintén ingerült hangnemben.

- Én nem akartam… bocs David, ki vagyok bukva még mindig!- sóhajtottam.

- Látnád Pierre-t… én aggódom mindkettőtökért! Csak egy próbát megérne még! Hiszen szeretitek egymást!

- Igazad van… beszélnem kéne vele. Otthon van?

- Aha!- vigyorgott David- ő igen, de a többi srác mind elkószált valamerre.

- Kösz!- nyomtam egy baráti puszit az arcára-, szia!- vetettem még oda, aztán elrohantam az SP villa felé. Éreztem, hogy David-nek abszolút igaza van! Már minden tiszta, nem állítják, hogy gyilkos vagyok, és mi meg odáig és vissza vagyunk egymásért!

Végre oda értem, a srácokat ismerve úgysincs bezárva az ajtó, nem is tévedtem. Beléptem az ajtón, a szívem a torkomban dobogott. A nappaliba senki, konyhába senki, emeleten senki, sehol senki… már kezdtem azt hinni, Pierre itthon sincs, de azért csak bezárta volna az ajtót, ha elmegy. Végül még benéztem a fürdőbe… ami ott várt, arra nem voltam felkészülve azt hiszem! Sőt, tudom… majdnem összeestem, ahogy Pierre-t megláttam, a padlón fekve, körülötte minden tiszta vér, a fal is, meg a mosdó… de a kórházi munkából most annyi hasznom származott, hogy gyorsan a vérző kezére szorítottam a kezem, más alkalmasabb dolgot nem találva, és fél kézzel (az is remegett) előkerestem a mobilom, és hívtam a mentőket. Csak pár perc volt, nekem mégis örökké valóságnak tűnt, mire kiértek.

A mentő Pierre-el együtt bevitt engem is a kórházba, ott leültettek a váróba, amíg Pierre-t elvitték, bekötözni a kezét, meg megvizsgálni, hogy mennyi vért veszített.

Amint valamelyest már magamnál voltam, és nem kerülgetett az ájulás, hívtam David-et.

- Helló Sissy, mi a helyzet?- kérdezte vidáman Dav.

- David én akkora barom vagyok!- sírtam el magam.

- Nyugi, nyugi kislány! Mi a baj?

- Pierre…- zokogtam.

- Veszekedtetek?

- Rosszabb!

- Mi történt?

- David, én… én nem tudtam, hogy… hogy… Pierre…- sírtam tovább.

- Na de mi történt, és mi van Pierre-el?

- Én… ezt nem tudom elmondani… fel sem fogtam még. Hogy Pierre ezt tette!

- De mit?! Hol vagy?

- A kórházba.

- Maradj ott! Oda megyek, ok? Nyugodj meg, sietek!- tette le Dav.

Megnyugodni nem tudtam, persze nem is csoda, ki tudna nyugodta ülni, miközben az, akit mindenkinél jobban szeret, az épp az életéért küzd?! Vagy talán nem is küzd… mert meg akart halni… de miért? Fel nem tudom fogni, miért tette, hiszen sikeres, gazdag, fiatal és nem utolsó sorban naaagyon helyes és sexy… minden olyan tökéletesnek tűnik, ami vele van kapcsolatban, egyetlen dolgot kivéve. A mi kettőnk viszonya… valahányszor csak úgy tűnik, hogy talán rendbe jönnek a dolgok, talán egyenesbe tudjuk tenni a kapcsolatunk, az életünk, mindig valami vagy valaki keresztbe tett. Valami mindig elcsesződött, talán én rontottam el, talán akkor is én hibáztam, amikor egyszerűen kiléptem Pierre életéből. Az egészben a kínzó tehetetlenség és a sok megválaszolatlan kérdés, ami belülről gyötört, az volt a legrosszabb.

Pár perccel később (ami nekem egy őrökké valóságnak tűnt), megérkeztek a srácok.

- Sissy!- rohant oda hozzám David- mi a baj?

Felemeltem a fejem, ránéztem a könnyáztatta szemeimmel, és csak ennyit tudtam mondani:

- Pierre öngyilkos akart lenni!- préseltem ki magamból, majd megint feltört a zokogásom.

A srácok kerek szemmel bámultak rám. Ez a 4 szó, oly üresen cseng némelyeknek, de nekem mégis egy világ fájdalma volt benne, a saját szavaim vízhangot vertek a fejemben.