Másnap olyan reggel 10 óra tájba Jeff ágyába mégiscsak sikerült aludnom 1-2 órát. Kis hangzavar volt odalenn.

- Végre itt van. – virult Seb feje.

- Megmondtam, h hamarosan visszajön magától is. – David.

- hatásos volt az interjúnk is… - Chuck.

- Hogy van?? – Pierre.

- Kikészülve… ahogy még sose láttuk, karikás, kisírt szemek… ahogy kikészülve kinéz egy ember… - ecsetelte Jeff. Ami kb annyit takar, h mint egy zombi úgy néztem ki. – Az orvos sok pihenést, nyugalmat, a pszichológusát, gyógyszert javasolt neki.

- Aham. – bólogattak mind értelmesen.

Majd pár perc múlva ez sok hang körülöttem volt mind, szép suttogva.

- Fiúk? – néztem fel álmosan.

- Rox, remélem ez volt az első és az utolsó?! – hajolt oda hozzám Seb, majd szorosan magához ölelt, aztán a többiek is, de nem igazán fogadtam az ölelésüket.

- Ne haragudjatok rám. – bújtam a takaró alá.

- Héé, azzal nem oldasz meg semmit, ha elbújsz. – húzta le rólam a takarót barátságosan Chuck.

- De csúnya vagyok…

- Nem vagy. – Pierre.

- csak legalább annyira, mint Jeff. – vigyorodott el David.

- Kösz szépen! – néztem rá megvetően és sértődötten. Nem jókor dobta el ezt a poént, mert nem voltam rá vevő.

- Bocsika… ez csak… vicc volt. – nézett rám nagyon bűnbánó arccal.

- Bocs, nem vagyok vevő a poénokra, főleg, h arra utalsz, h milyen voltam az elmúlt napokba, és h egy hülye picsa vagyok!! – fordultam el az ágyon. A fiúk meg csak összenéztek. Majd Seb szép finoman, nehogy mérges legyek, leült mellém és megsimogatta a vállam, majd maga felé fordított.

- Idióta barom vagyok. – mondtam neki félig sírva.

- Nem vagy. – ölelt meg.

- Ne haragudj David.

- Te se. – mosolygott rám.

- Hagyunk pihenni. – mondta Chuck, majd lementek, csak Pierre maradt fenn. A többiek meg telefonáltak Ron-nak.

Egy darabig se Pie, se én nem tudtunk mit mondani egymásnak.

- szeretlek. – mondta végül magabiztosan ki és odaült mellém, majd szorosan átölelt. Az ő közelsége teljesen más volt, mint a többi srácé. Újra érezhettem az illatát, a dezodorát és a biztonságot nyújtó ölelését, ami már nagyon hiányzott. – Te is szeretsz…?? – kérdezte ezt már bizonytalanabbul.

- Igen. – mosolyodtam el, már amennyire tudtam az épp csúnya fejemmel. – Meg bocsájtasz?

- Nincs miért… és te?!

- Nekem sincs miért, buta liba vagyok… de tanultam belőle, többet nem ítélek így. Ezt most már egy életre megtanultam, és h semmi nem éri meg elhagyni a legjobb barátaidat és azt, akit szeretsz…

- Igen. – bólintott egyet, majd rátette az ujját a számra, h ne beszéljek többet és meg akart csókolni, de pont akkor toppant be Ron, így meghiúsította.

- Szívem! – örült meg nekem Ron, szokott így hívni.

- Ron… - öleltük meg egymást.

- Mond, h tehetted ezt velem???!! – nézett rám szigorúan. Pierre meg összerezzent, h megint kiakadok. de Ron tudta, h hogy kell velem beszélni.

- Ne haragudj… - sütöttem le a szemeim.

- Meg is halhattál volna!! És mi lesz a fejlődéssel, amit elértél?!

- …

- Vagy rá akarsz tenni még pár lapáttal, h legyen még mást is kiheverned, ne csak az előző jó pár hónap dolgait???!!!

- Nem.

- Akkor ilyet még egyszer ne csinálj, mindenkivel kicseszel!

- Ron nem lehet egy kicsit finom…

- Nem Pierre, neki akarok jót, úgyh most menj ki légy szíves!

- Ok. – simogatta meg a vállam Pie, majd kiment. Ron abbahagyta a fejmosást, majd eldumálgatott velem, felmérte, h mennyit romlott az állapotom, és h mennyit kell majd most foglalkoznia velem. Bő 2 és fél órát elvoltunk, közbe kaptam tőle gyógyszert. Egy stresszoldót, ami egybe nyugtató is, és egy olyat, ami gátolja, h depi, vagy idegbeteg legyek, ez is valami nyugtató csak pár napot kell majd szednem őket. Persze ezek mind a legerősebbek.

- Rossz vagyok? – néztem Ron-ra.

- Nem… volt olyan páciensem, aki hasonlót csinált, mint te, és egyszerűen lehetetlen volt utána visszahozni az életbe. Ez mindenkinél változó, sőt fura is, h ennyire bírtad, az elmondtak alapján. De most pihenned és enned kell. Menj és egyél valamit, aztán… tessék. – nyomott a kezembe altatót. – aztán aludj.

- De nem bírok enni, és nem is akarok. Nem tudsz adni valami gyógyszert, h tudjak enni?!

- Nem Rox, nem lehet mindent gyógyszerekkel megoldani. Akkor igyál sokat, és most vedd be az altatót, hidd el, ha nem is rögtön utána, de később még éhes leszel.

- ok. – mentem én is ki, először fürdeni, persze, h a kötésem ne legyen vizes, aztán vissza, aludni. Végre sikerült megnyugodnom is.

- Hogy van? – mentek oda Ron-hoz a srácok, amikor leért az emeletről.

- Sok, pihenésre, alvásra van szüksége, fáradt, de kezelhető, ne hozzátok ki semmivel se a sodrából, ha lehet. Amikor fenn van legyetek vele, csináljatok neki valami kaját, amit szívesen meg fog enni, a fontos, h sokat igyon, és h ne piszkáljátok ezekkel a dolgokkal. Most már alszik szerintem, mert adtam neki altatót. Jövök holnap is, ügyeljetek rá, h a gyógyszereket napi 1x beszedje.

- Okés, hali. – kísérte ki őt Jeff.

- Nah ez is megvan. – csapta össze elégedetten a tenyerét David.

- Nem olyan hervasztó a helyzet, ahogy elnézem. – állapította meg Seb.

- És a koncert, mi lesz vele, 5 nap múlva lesz?! Szerintem, nem kéne őt elhanyagolni… - Chuck.

- Magunkkal visszük, ha jól lesz, és ha Ron megengedi. – Pierre.

- Oké.

- És turné 2 hét múlva? – Jeff.

- Oda is visszük… - David.

- Már ha jól lesz. – Seb.

- Jaja. – Pie.

- Megyek telefonálok anyuéknak, h Rox ép és egészséges. – ment volna ki Seb, de még mindig esett, ezért inkább a fürdőbe ment.

Már reggel 6 volt, az egész éjszakát áthúztuk, így a srácok haza se mentek, hanem itt aludtak Jeff-nél.