Sokáig ültünk még ott a folyosón, én zokogtam felváltva valamelyik srác vállán, ők meg idegesen fel-alá járkáltak. Tartalmasnak épp nem mondható elfoglaltság, de hát nem tudtunk mit csinálni. Vagy fél óra idegtépő várakozás után egy doki jött oda hozzánk, én úgy pattantam fel Chuck öléből, mint akit kilőttek, szegényt jól orrba is vertem.

- Mark!- szaladtam oda az orvoshoz, akit jól ismerek még akkorról, amikor itt dolgoztam-, mi van Pierre-el?

- Silvy, nem mondhatok túl sok jót…- sóhajtott.

- Mond már!- szorítottam meg a kezét.

- Nyugi, nyugi! Pierre nincs valami jól…

- Mond már meg, hogy mi baja!!!- kiáltottam fel hisztériásan.

- Jó… szóval rengeteg vért veszített, még mindig nem stabil az állapota, nem is biztos, hogy túléli…

A hír hallatán megszédültem, egy darabig még láttam Mark elmosódott alakját magam előtt, mögülem hallottam a srácok hangját, ahogy szólongatnak, hogy jól vagyok-e, de minden olyan messzinek tűnt, majd teljesen elmosódtak az arcok, csak egy halvány fénycsíkot láttam, majd minden elsötétült.

Szerencsére Jeff elkapott, így nem zuhantam a padlóra, de fél másodperc múlva már talpon is voltam.

- Sissy, jól vagy?- Jeff.

- Persze! Csak egy kicsit… fejbe kólintott a hír…- sóhajtottam.

- Biztos? Olyan színed van, mint egy 3 napos hullának…- David.

- Kösz édes, tudod imádlak!

- Hát van alapja, de David, ez akkor is kedves volt…- Seb.

- Mark, hol van Pierre? Be lehet menni egyáltalán hozzá?- kérdeztem aggódva.

- Bemehettek, de nem fogsz sok bíztató dolgot látni abba a szobába… 2. emelet, 197-es.

- Kösz, sziaa!- szóltam oda Mark-nak, majd elrohantan avval a lendülettel, fel a másodikra, be a 197-esbe.

Ahogy a szobába léptem, összerezzentem. Pierre szörnyen nézett ki, sovány volt, hulla színű, a szemei karikásak.

- Pierre…- suttogtam, odamentem mellé, de a kezét nem foghattam meg, mert infúzió volt rákötve, az egyik kezébe a folyadéknak, a másikban meg az elvesztett vérét próbálták pótolni valamelyest. Mindenhonnan csövek lógtak, szörnyű volt látni így Pierre-t, aki szinte mindig olyan vidám volt, az arcán azaz édes mosolya, vagy inkább huncut kis vigyora… nem, most semmit nem mondott az arca, csak szinte világított, olyan fehér volt és szomorú. Nem, nem lehet…- gondoltam- Pierre nem halhat meg!!

Az ágy mellett álló képernyőre meredtem, ami halkan pityegett, és mutatta Pierre lassú, de szerencsére egyenletes szívritmusát.

A srácok is felértek, most kivételesen csend volt, ültünk kussba Pierre ágya mellett.

Később kimentem, szóltam a nagyimnak, hogy ne aggódjon értem, mert egész éjjel, talán még holnap se megyek haza.

A srácokat nagyon nyomasztotta, hogy nem tudnak segíteni Pierre-en, tanácsoltam nekik, hogy menjenek haza, majd én vigyázok rá, és hívom őket, ha felébred. De ez nem következett be, teltek a napok, amennyit csak tudtam, bent voltam Pierre-nél. Lassan egy hete semmi nagyobb változás, az orvosok tanácstalanul vonogatták a vállukat, amikor kérdezgettük, hogy mi lesz… kétségbeejtő volt, NAGYON!

Egyik nap utolértem Mark-ot az ebédszünetébe.

- Helló Mark, leülhetek?- mentem oda, miközben kajált.

- Gyere.

- Tudsz valamit mondani, hogy mi lesz Pierre-el?

- Nem tudom. Már egy hete lassan, hogy élet és halál között lebeg, és nem reagál semmire se pozitívan, se negatívan! Nem tudjuk, hogy mi zajlik le most benne.

- Szóval a nagy orvostudomány csődöt mondott!- sóhajtottam szomorúan.

- Nem, nem erről van szó. Még valamit meg lehetne próbálni… egy terápiás modsze…

- MIT?!- vágtam a szavába izgatottan.

- Beszélned kéne hozzá. Ez nem épp szokványos terápia, de Pierre reagál a hangokra, a tiédre pláne.

- És mit érek el, ha dumálok neki?

- Talán az elméjén keresztül kihozhatjuk a kómából. Arra kérlek, beszélj hozzá minél többet!

- Bármit, ha ettől jobb lesz neki!- sóhajtottam- megyek is vissza hozzá, köszi a tippet!- álltam fel, majd felmentem Pierre-hez, és leültem az ágya mellé. Gondolkodtam, hogy mit használhat, ha szövegelek Pierre-nek… de hát próba-szerencse alapon talán működhet…

- Szia Pierre. Én vagyok, Sissy- kezdtem bizonytalanul, mert nem tudtam, mit mondjak neki-, tudod, itt a kórházban találkoztunk először… és utána elhívtál egy buliba… ahol aztán összevesztünk. Nagyon… aztán kibékültünk, de megint balhét csinált a barátnőd, akiről nekem nem nagyon számoltál be… de utána megint szent lett a béke és elmentem veletek New York-ba, azok szép napok voltak! Aztán amikor hazajöttünk, kitört a sajtó botrány. Anyád olyan dolgokat vágott a fejemhez, hogy gyilkos vagyok… akkor elmentem. És ott kettészakadt a mi történetünk, egészen a mai napig- majd még elmondtam neki, hogy találkoztam David-el, és hogy épp mentem volna hozzá, amikor úgy találtam ott…- és most itt vagyunk… te itt fekszel, már lassan egy hete, mi meg betegre aggódjuk magunkat… vajon hogyan folytatódik majd a mi történetünk? Ezt már én nem tudom… kérlek Pierre, nyisd ki a szemeid, és mosolyogj újra rám! A mi történetünk folytatásra vár, és ezt együtt kel befejezzük. És nem így… nem érhet véget a mi mesénk így, Pierre! Kérlek, nem halhatsz meg!- löktem tovább a szöveget, már lassan azt sem tudtam, hogy mit, lényeg hogy beszéltem, csak beszéltem, de Pierre nem mutatta jelét annak, hogy hall, vagy egyáltalán tudomást akar venni rólam. De tudtam, hiszen Mark mondta, hogy nem lesz azonnal hatása a dolognak. Szépen elmeséltem Pierre-nek, hogy mit csináltam addig, amíg külön voltunk és jóformán semmit nem tudtunk egymásról.

-… és képzeld, van egy cicám is, Sammy és nagyon édes…- meséltem épp neki, amikor mintha megmozdult volna-, csak hallucinálok…- motyogtam, és folytattam a cicusról szóló beszámolót- és fekete meg fehé…- de itt elakadt a lélegzetem, Pierre szemei kinyíltak, meg se tudtam szólalni…

- Sissy!- mosolyodott el.

Köpni, nyelni nem tudtam, annyira váratlan volt, és annyira örültem neki, végül sikerült pár értelmes szót kipréselni magamból.

- Pierre, úgy örülök, hogy te… élsz!- próbáltam nagy nehezen megölelni, nehéz volt a sok csőtől meg az infúzióktól. Szóltam Mark-nak, meg a fiúkat is riasztottam, akik azonnal bejöttek.