Másnap, amikor felébredtem már délután 2 volt. A mobilom vizes lett és tönkre ment, így lementem Jeff gatyójába, meg pólójába (jól festhettem, de tuti jobban, mint az elmúlt napokban).

- Reggelt csipkerózsika. – köszönt kedvesen Chuck, aki épp kukoricát tömött magába a kanapén.

- Neked is. – finom pizza illat csapta meg az orrom.

- Jobban vagy? – ölelt meg Seb.

- Sokkal.

- Kaja. – terelt Pierre a konyhába és elém rakott egy bazi nagy szelet sonkás pizzát.

- Milyen apáskodóak letettek…

- Még szép. – David. – Mától sehova se mehetsz nélkülünk!

- Wc-re se? – álltam fel.

- De. – Jeff.

- Segítek benne szívesen, ha akarod. – vigyorgott rám Pierre. nah igen, ez már hiányzott.

- Nem kell, de valaki adjon egy telót egy sms erejéig.

- Tess. – nyomta oda Chuck.

- Kösz. – majd írtam egy sms-t Lynette-nek, h ne aggódjon, mert visszatértem, oda, ahova tartozom. Meg, h jöjjön el ő is.

Amire azt válaszolta, h ok, 2 nap múlva eljön.

- Rox, vedd be a gyógyszert! – parancsolt rám Jeff.

- Ok, de srácok, oldjuk már meg, h nem nézitek minden lépésemet, mert eléggé irritál. Nem halálos beteg vagyok, csak depis.

- De csak akkor, hogy ha megígéred, h többet nem mész el! – jött oda Seb, majd szorosan átölelt.

- Ok, csak akkor megyek el, ha veletek is megbeszéltem. Rendben? – néztem körbe. Erre ezek mind egyetértően bólogattak. Pár falatot ettem, de nem egy egész szelet pizzát. Majd felmentem. – Aludni megyek! – kiáltottam le nekik.

- Ez gyógyszerhatás? – nézett körbe David.

- Biztosan, egy ilyet nem hever ki egy vállveregetéssel. – mondta Pierre. Majd pár perc múlva feljött hozzám, és csak arra lettem figyelmes, h valaki mögém fekszik egy szál bokszerbe. Kicsit összerezzentem tőle, mert már rég volt, h valaki velem aludt. Gondoltam, h Pierre az, de nem fordultam felé, majd elkezdte csókolgatni a nyakamat.

- Hiányoztál. – ölelt át a finoman.

- Te is nekem. – fordultam felé, majd megcsókoltam. Persze ezt az idilli pillanatot megint Ron zavarta meg.

- Mi a helyzet fiatalok, zavarok?!

- Ami, azt illeti… - kezdte volna el mondani Pierre, de finoman megböktem, h ne mondjon semmit. – megyek is… - vonult el Pie, nem zavartatva magát, h bokszerbe van.

- Nocsak, alakulnak a dolgok? – kacsintott rám Ron.

- Lassan, de biztosan… - mosolyodtam el, majd elkezdtünk dumálgatni.

- Na mi van Casanova, az előbb még nem ruhában voltál? – vigyorgott Seb Pie-re, amikor meglátta lejönni a nappaliba.

- De igen… csak Ron mindig tökéletesen időzít, mintha tudná, h épp vele akarok kettesben lenni.

- Mindig csak úgy jön, biztos nem kamerázta be a házat. – mosolygott Chuck.

Közben mi is eldumálgattunk.

- Ron… egy új álom kísért. – mondtam neki, komolyra véve a szót.

- Igen? Mond el.

- A balesetben… egy rendőr ült a furgonban, a fehér furgonban. Ami miatt apu meghalt…

- Emlékszel az arcára is?

- aha, de hogy lehet ez? – néztem értetlenül Ron-ra.

- Az újabb traumák előidézhetnek, akár olyan álmokat vagy emlékeket is, amik soha nem történtek meg. A rendőrök megkergettek… és sok minden történt veled az utóbbi időben. Hogy nézett ki a rendőr?

- Loboncos lassan őszülő haja volt… magas, és élénk kék szokatlan szemei voltak.

- Rox, ez nem sok… Rengeteg ilyen ember létezik.

- Tudom, de érdekes nem? – sétáltam az ablakhoz, majd megpillantottam egy baseball sapkás embert, aki az ablakot bámulta elég feltűnően. Majd amikor észbe kapott elsietett. Gondoltam csak egy lökött városi sznob lehetett, aki unja magát.

- Ebbe semmi érdekes nincs Rox, az álmok csupán annyit mutatnak, h még élünk és elintézni valónk akad a földön, amibe sokszor a mindennapokban megélt dolgok is belekerülnek, aminek semmi köze semmihez.

- Igazad lehet. – mosolyodtam el. Majd még dumáltunk egy darabig, aztán Ron elment. A srácokkal, meg kimentünk a hátsó kertbe társasozni.

Aztán David idióta megnyilvánulásai miatt megint ideges lettem, Chuck szólt á, h álljon le.

Sil és Ben is átjöttek, h meglátogassanak, tőlük is kaptam egy enyhébb fejmosást. Meg mondták, h haza is mehetek, de nem mentem, jól éreztem magam így.

Este a srácok rávettek, h menjek ki velük a közeli éjjel-nappaliba vásárolni, már tök jól elvoltunk. Pierre is minden kívánságomat leste, egyfolytában kényeztetni akart.

- Irány haza, zabálni! Éhes vagyok! – Jeff.

- Már megint??? – mosolyogtam rá egy Cornetto-val a kezembe.

- Tudod milyen rég volt, h ettünk?!

- Igen, másfél órája! – David.

- Ő legalább eszik, nem úgy, mint én.

- Te is hamarosan percenként kajálni fogsz! – mondta Seb, majd hazaindultunk.

Este sokáig filmeztünk, meg pizzáztunk. De én fáradt voltam, így bevettem egy altatót, amitől remélhetőleg másnap 11ig alszom. Így is volt, élveztem, h már két napja semmit se álmodtam.