Ahogy Pierre magához tért, azonnal szóltam Mark-nak, meg a fiúknak. Amíg Mark Pierre-t vizsgálta, addig engem kitessékelt a folyosóra.

Most, hogy Pie legalább magánál volt, valamelyest csökkent az aggodalmam, de nem múlt el teljesen… annyi mindent meg akartam vele beszélni, elmondani Pierre-nek legalább azt, hogy mennyire szeretem. De hát nem volt mit tenni, vártam, hogy bemehessek hozzá. Pár perccel később a srácok is befutottak.

- Pierre??- rohantak hozzám izgatottan.

- Felébredt!- mosolyodtam el-, de kitessékeltek amint magához tért, most orvos van nála.

- És most már biztos, hogy túléli?- Jeff aggódva.

- Csak annyit tudok, amennyit te, hogy már nincs kómában. Honnan tudjak akármi mást, nem vagyok orvos!- csattantam fel.

- Okok, nyugi! Pierre erős. Rendbe fog jönni!- ölelt meg Seb.

- Könnyű neked ezt mondani, te még nem láttál egy embert se, aki kómából ébredés után pár nappal MEGHALT, és semmi magyarázata nem volt a dolognak! Én emlékszem még, tavaly november végén volt, a szemem láttára halt meg, itt a kórházban!- mondtam, és könnyes lett a szemem.

- De Pierre más, mint azaz ember, és más, mint mindegyik!- David. 

- Pont nekem mondod?!- vigyorodtam el a könnyeim közt.

Akkor Mark lépett ki a 197-es szoba ajtaján. Úgy ugrottam fel, hogy egy rakéta kilövése hozzám képest a csiga sebességével lett volna azonosítható.

- Már be lehe…- kezdte volna az „ünnepélyes nagybeszédet” Mark, amit egyáltalán nem akartam végig hallgatni, csak elviharzottam mellette, majdnem fel is löktem, de nem érdekelt, Pierre-el akartam végre beszélni, csak a hangját hallani, mert úgy éreztem, nem bírok várni már tovább.

- Pierre!- rohantam be hozzá izgatottan, és ha nem lett volna az a sok cső, meg infúzió, meg tököm tudja mi, akkor talán egyből a nyakába is ugrom.

- Sissy- kapta fel a fejét, és egyből kipirult a hulla színű arca, a szája mosolyra húzódott- hát te hogyhogy itt?

- Tudod Pierre, rájöttem, hogy elkövettem életemben az eddigi majdnem legnagyobb (ha nem a legnagyobb) hülyeséget akkor, amikor hagytam magam, amikor egy akadályt inkább kikerültem, mintsem megküzdöttem volna vele, amikor a fájdalmam elkergetett, ki azon az ajtón, kettétépve a kettőnk kapcsolatát…

- Ez a felismerés előbb is jöhetett volna, és akkor talán…

- Akkor talán?- vágtam a szavába-, nem mondhatod komolyan, hogy ez az egész azért volt, mert én… otthagytalak?!

Pierre nem felelt, csak nézett rám, de elég volt, az arcára volt írva a válasz.

- Bolond vagy!

- Tudom…- nézett rám kutyus szemekkel.

- De talán épp ezért szeretlek annyira!- pusziltam szájon, ő meg vissza, de ez már nem szájra-puszi volt…:P

- Na haver, te se változtál semmit…- röhögött Chuck, ahogy belépve meglátta, hogy máris ki nem szállunk egymás szájából :P.

- Neked is szia, és ne aggódj értem, jól vagyok!- húzta fel az orrát sértődötten Pierre <- jó színész *hihi*

- Nyugi, nem aggódtunk egy percig se!- röhögött Jeff is- csak viccelek, persze hogy betegre aggódtuk magunkat érted-, rakta hozzá gyorsan, nehogy azaz agyalágyult azt higgye, hogy komolyan mondta.

- Na azér!- Pie.

- Megmentjük az életed, még aggódunk is érted, aztán még neked áll feljebb!- tette a felháborodást Jeff.

- Jeff, nem is áll neki!- néztem Pierre takarójára és nevettem.

- Oh ezen még segíthetsz!- Pierre sunyi vigyor.

- Szeretnéd?

Pierre-nek erre leesett az álla, én meg nevettem.

- Viccelek édes, csak nem gondoltad, hogy itt és most…?!

- Hát…- vigyorgott Pierre.

- Marha!- vágtam finoman fejbe. Majd elszórakozgattunk ott, Pierre-t röhögtettük meg egymást gyilkoltuk, stb.… :D

Később bejött Mark.

- Tulajdon képen haza mehetne, csak nagyon vigyázni kell még rá- mondta nekem Mark, miután megnézte, h Pie hogy van, és félrehívott engem.

- Meglesz! Akkor mehetünk?

- Jaja.

- Kösz.

- Egyébként grat a sikeredhez, sokat olvastam rólad mostanában az újságban, de nyugi, csupa jót!

- Kösz, tényleg jó, hogy a sajtó már nem akar rám kenni olyan dolgokat, amikről nem tehetek. Ha nem írtak volna rólam olyan sok szemetet, akkor most nem lennék itt. De ne kérdezd, mi történt, mert nem tudnám felidézni…

- Jó. Csak ügyesen tovább, viszlát!- mondta Mark, majd kiment.

- Srácok, mehetünk haza!- mentem oda Pie ágyához.

- Itt hagytok?. Pierre szomorúan.

- Dehogy is. Úgy értettem, hogy te is jössz!

- De maradhatsz, nem fogsz hiányozni!- röhögött Jeff.

- Kösz szépen, te köcsög! Ha tudnálak, most úgy megkergetnélek, hogy abba beledögölnél!- Pie fenyegetően.

- Húúú most tele a gatyám!- röhögött tovább Jeff.

- Iged, érzeb!- Chuck befogott orral.

- Menj a francba!- Jeff durcásan.

- Ha ott dincs ilyed szag, akkor szívesed!- mondta Chuck még mindig befogott orral.

- Hagyd már abba!- lökte meg őt Seb.

- Ne lökdöss, te cigány!- mondta Chuck, már rendesen, és kergetni kezdte Seb-et.

- Te köcsög pedofil, mit akarsz tőlem?!- visongott Seb, mi meg úgy röhögtünk, hogy a könnyeink is folytak.

- Megverni- röhögött Chuck is.

- Verd a faszod, te kis buzi, de hagyjál engem!- sikongatott Seb.

- Kérem, hagyják abba URAIM, ez itt egy kórház!- állította le őket egy arra járó orvos.

- Ok, bocs, de ezt a kis köcsögöt még ki kell nyírnom!- böködött Chuck Seb felé.

- Fúúj, vidd innen a szaros ujjad, undorító, hogy azzal hadonászol az orrom előtt, amit Jeff seggébe dugdosol!- Seb hisztérikusan.

Erre az orvos felszólította őket, hogy azonnal távozzanak, majd fejcsóválva otthagyta őket.

- Nem is dugdosom az ujjam Jeff seggébe!- nyafogott Chuck.

- Nem érdekel, hogy hová dugdosod az ujjad, tőlem aztán a saját seggedbe is nyomhatod, csak szűnj már meg egy kicsit!- szóltam rá kicsit idegesen. Majd végre valahára összeszedelőzködtünk (mintha annyi cuccunk lett volna… de elég volt a srácokat összekaparni…), és otthagytuk a kórházat.