Otthon Réal egy csomó kajával várt minket. Meg hogy milyen volt. Kaja után én mentem a szobámba, tanulni, meg csinálni az írni valómat. Pierre-en, pedig folyamatosan éreztem, h akar valamit mondani, de valaki/valami sose hagyta, hogy elmondja, így feladta.

- Mit csinálsz?! – mentem be a szobájába. De csak az ágyán feküdt, észre se vett, hogy bementem. – Pierre!!!!

- Höh? – ült föl, majd kihúzta az mp3at a füléből. – mondtál valamit?

- Igen, azt hogy mit csinálsz? De ahogy látom, nem sokat.

- Ja. – bólogatott értelmesen.

- Eljössz velem vásárolni?

Erre megint csak értelmesen bólogatott.

- Itt vagy köztünk Pierre?

- Igen. – nézett végre rám. – minek akarsz vásárolni?

- mert unatkozom.

- Hát maradj itt velem, és akkor nem fogsz…

- Mért? Mit akarsz csinálni?

- Ha te azt tudnád. – vigyorodott el sunyin.

- Aaajj gondolj már 5 percig másra! – dobtam meg egy párnával. Ő meg vissza.

- Rendben! – kezdett el ütögetni egy párnával. Ez a jó kis párna csata addig ment köztünk, a még én is az ágyán kötöttem ki, és egymáson fetrengve birkóztunk.

- Nem kapok levegőt! – nevettem, miközben rajtam ült, és pofozott.

- Már én se. – mászott le rólam, majd lefeküdt mellém. Én meg a mellkasára feküdtem.

- Este? – néztem rá.

- Este lesz. – mosolyodott el.

- Nem mondod. – vigyorodtam el. – megyünk az Altraisba?

- Még jó! Jól berúgunk…

- Mért a múlt este nem volt elég? – én.

- De, de folytatni is kell.

- Ja lehet…

- Letelt, szóval mi a kedvenc pózod? – váltott hirtelen témát.

- Mi van? – néztem fel rá értelmesen, mert félig még mindig rajta feküdtem.

- Azt kérted, h 5 percig ne gondoljak a sexre, letelt az öt perc. És azt kérdeztem, hogy mi a kedvenc pózod?

- Magánügy.

- De szívi…

- Elmondjam? – ültem föl.

- Igen! – ült föl ő is és hegyezte a füleit.

- Ez! – vágtam képen megint egy párnával.

- Te kis… - adta vissza, majd folytattuk a párnacsatát.

- Áuu! Te béna majom, ki akarod törni a nyakam?! – kiáltottam rá.

- Minek az, úgyse jó semmire!

- De igen!! A magad nevében beszélj, én nem soká ügyvéd leszek… te meg, egy csóri zenész vagy, az egérke hangjával, meg a kisfiús fejével… - nevettem, mert tudtam, hogy erre ugrani fog.

- Ez nem igaz!! – mondta kislányosan.

- De-de! – ugrottam fel.

- Nah megállj! – terített le a szoba közepén a szőnyegre és ráült a hasamra, persze úgy, hogy ne fájjon.

- Oh, megsértettem, az eget verő egódat drágám?! – nevettem tovább.

- Nem, de nem illik piszkálni a másikat, kérj szépen bocsit!

- Csak neked szabad olyat, igaz?! – vigyorogtam.

- Bizony.

- De én nem kérek bocsánatot. – mondtam.

- Ok, én ráérek este 7ig, csak akkor találkozunk a srácokkal, és csak 4 óra van. – helyezte magát kényelembe, persze továbbra se engedett el.

Pár percig csak nézelődött, én meg meguntam, szal elkezdtem ficánkolni, hátha kiszabadulok alóla.

- Nem szabadulsz!

- De igen, engedj el.

- Nem. Mond utánam, Pierre a legtökéletesebb, a legszebb és a legjobb ember az Sp-be! – hajolt fölém, miközben a kezeimet a földre szorította, persze úgy, h ne fájjon.

- Pierre a legjobb minden, csak engedj el. – nevettem. Majd lemászott a hasamról, de még mindig fölém volt hajolva. Elvesztem a szép barna szemeiben.

Majd amikor kezdett volna közelebb hajolni hozzám, Réal nyitott be a szobába.

- Áh itt vagytok. Mit csináltok? – csodálkozott el kicsit, mert tudta, hogy sose bratyiztunk egymással, és ez az egymáshoz közel fekvős póz fura volt neki.

- Szórakozunk… - néztem fel rá.

- Pierre mindig terrorizálja a kisebb testvéreit. – bólogatott Réal, angolul, ezt Jonathan-ra és rám értette. Mert régen, Jonny és Pierre jól elszórakoztak egymással. – ha akartok pizzát enni, gyertek le. Apátok most rendelt.

- Ok. – bólogattunk, majd ahogy becsukta az ajtót, megint Pierre-nek ugrottam, hogy én kerüljek fölénybe, és püfölni kezdtem a párnával. Nagyon jó játék, 1x öljük egymást, aztán ha elfáradunk, egyszerűen egymásra borulunk és kész. Most is így volt. Persze engem Réal szavai eléggé megfogtak… testvér… már megint. Pie megint nem szólt egy szót se, csak érzékien elkezdte cirógatni a vállam, amitől kirázott a hideg.

- Menjünk enni! – ültem föl, h leplezzem a zavaromat.

- Ok. – indultunk le. Persze még ekkor se bírt magával és úgy mentünk le, h vitt a hátán, asszem nem soká lesz mit magyarázni Réal-nak.