Az élet hatalmas útvesztő… elindulsz valami felé… céljaid vannak… és mikor azt hiszed, odaértél, valami egészen más fogad. De tudod-e egyáltalán, hogy mit keresel? Tudod-e, mi az, ami oda vezet, s hogy kik kísérnek utadon, a felé a dolog felé, amiről fogalmad sincs… hová jutsz, ha letérsz a megszokott ösvényről? Nem tudhatod… néha a rossz irány is jó, néha egy képtelen döntés, egy eleinte elviselhetetlen társ a boldogság receptje… a legveszélyesebb út is vezethet a céljaid felé… a céljaid felé, amelyek számodra is ismeretlenek. 

1. rész

- Már megint esik!- bosszankodtam.  Így feltűnőbb, hogy az utcán mászkálok.

Ritkán volt ilyen, de a mai napon különösen magányosak éreztem magam. Ritkán, hiszen volt időm megszokni a magányt. 16 voltam, amikor a szüleim kidobtak otthonról. A mai napig őrzöm a keserű emléket, de nem vágyom vissza, uhh… sőt. Legszívesebben elfelejteném az egészet… az apám játékfüggő, az anyám alkoholista. Hát… szép.

A pulcsim kezdett átázni, a cipőmben már rég tocsogott a víz. Káromkodtam egy sort, majd beálltam egy buszmegállóba, hogy legalább ennél vizesebb ne legyek, bár az nehéz lett volna. Vártam, hogy elálljon az eső, vagy legalább alábbhagyjon valamelyest. Meg persze vártam, hogy múljon az idő… még csak 6 óra volt, és megígértem magamnak, hogy 9 előtt nem megyek vissza Wendy-hez.
Wendy… elszántam igyekszik segíteni nekem, csak az a bökkenő, hogy nem nagyon hagyom. Alig 10 évvel idősebb nálam, a gimiben a tanárom volt. Most ideiglenesen nála lakom… mindig figyelt rám, tudta, hogy problémáim vannak, sokszor ő vitt suli után orvoshoz, mikor az anyám részegen összevert. Majd mikor kidobtak otthonról, sok éjszakát töltöttem nála… segített, ahol tudott, de talán mégis azért voltam a leghálásabb, hogy nem dugott be egy intézetbe… pedig tuti oda kerültem volna, ha ő nincs. Miután befejeztem a gimit, ösztöndíjjal egyetemre mentem New York-ba. De az, hogy a könyvek és az oktatás ingyen volt, nem segített sokat rajtam… a többi kiadásomat nem igen tudtam fedezni. Wendy ismét segíteni akart, de nem hagytam. Tudtam, hogy ő sem él olyan nagy lábon, és nem lett volna bőr a képemen, hogy elfogadjam a pénzt tőle… próbáltam munkát keresni, kevés sikerrel. Mikor meghallották, hogy egyetemista vagyok, sehová nem kellettem.  Így hát félbehagytam az egyetemet, és „haza” mentem Montreal-ba. Soha nem felejtem el, ahogy 19 évesen ott álltam a vonatpályaudvaron, lakás nélkül, szülők nélkül, 50 $-ral a zsebemben… nem mindenkinek lehetnek luxusvillái, és több milliós autói… ez van.

Ezután egy évig majdnem hogy az utcán éltem… magasabb végzettségem nem volt, se tapasztalatom, így munkát ismét nem találtam.
Egy kiút lett volna, de ma már örülök, hogy nem mentem bele. Kiállhattam volna a sarokra árulni, amim van. Szegény voltam, de büszke… így ez szóba sem jöhetett.

Wendy elkeseredetten próbált segíteni, küzdött, hogy költözzek hozzá. Azt ígérte, hogy segít nekem, fejezzem be az egyetemet. Tudtam, hogy jót akar… de életem végéig emésztett volna a bűntudat, hogy ha a nyakára költözök. Igaz, jelenleg is nála laktam… de közben dolgoztam, csak kirúgtak…
Fél évig teljesen az utcán éltem. Nincs mit szépítenem rajta, zsebtolvajlással szereztem pénzt ételre, és a legszükségesebbekre. Megismertem az utcát, és az ott élő embereket, tudtam, hogy kihez milyen ügyben fordulhatok, és mindenekfelett az ott zajló „kereskedelmet”. Megtanultam megvédeni magam, és olyan körülmények között élni. Ahogy múlt az idő, kezdett egyre elviselhetőbbé válni, már amennyire lehetett. „Barátaim” is lettek, bár megtanultam, az utcán csak az a barátod, akivel üzletelsz, és az is csak 5 percre… ékszereket, órákat, jobb napokon pénztárcákat, vagy egész táskákat loptunk.
végül már azt is elfelejtettem, hogy mik voltak a céljaim. Csak az volt a fontos, hogy holnap legyen ételem, hogy holnap valahol aludjak… pedig nekem is voltak céljaim, álmaim, óó de voltak ám! Sztár akartam lenni. Nem a csillogás miatt. Hanem hogy figyeljenek a szavamra, hogy tudjak adni valamit az embereknek.
mindig szép voltam, nem egózásból mondom. a bőröm enyhén barna, a szemeim zöldes-kékek, a derékig érő hajam sötétszőke (de általában összefogom, és kapucni alá rejtem). Az alakom is jó, megszoktam hogy keveset eszem, és bizony sokat futok… de mégsem színész vagy modell akartam lenni. Azt túl felszínesnek találtam. Gitározni kiskorom óta tanultam, a bátyám tanított… Jake … 20 évesen halálra gázolta egy autó… legalább neki már nem kellett megélni azt, hogy kidobták otthonról. Mindig ő jut eszembe, ha gitár van a kezemben. Neki köszönhetem azt a kevés gyermekkoromat, amennyi volt. Az ő emléke miatt is akartam zenész lenni, hogy büszke lehessen rám odafenn. Hát most minden lehet, csak büszke nem, az biztos…

Hiszen félig Wendy-nél laktam, azaz csak aludni jártam hozzá. Reggel elhúztam, este „haza” mentem. Szégyen… 20 évesen hajléktalan vagyok, és munkanélküli, emellett tapasztalt zsebtolvaj… szép, mondhatom. Aligha lehetne rám büszke szegény bátyám… hogy a szüleim? Cöhh… már rég nem érdekelnek. 4 éve a színüket sem láttam, ami talán nem is meglepő… elég ritkán gondolok rájuk. Különben is, Wendy majdnem hogy anyám helyett anyám.
közben „hazaértem”. Wendy a konyhában várt.
- Shirley Henderson!- szólt rám köszönés helyett- megtudhatnám, hol voltál egész nap??
- Szia Wen- mosolyogtam- hát, mindenfelé.
- Minden nap ezt mondod! Miért nem vagy itthon?
- Én nem akarok egész nap az utadban lenni…
- Na ez így nem mehet tovább!
- Mi? Hogy?

- Nem használod a meleg vizet, ha nagyon nem szükséges, villanyt sem gyújtasz, nem eszel az ételből, ami a hűtőben van, magad mosod a ruháidat, hidegvízben!- sorolta.
- Igen- hagytam rá- ebben semmi különös nincs. Próbálok csak annyi költséget teremteni, amennyit nagyon muszáj, ami érthető, hiszen te fizetsz mindent!
- Ne idegesíts, Shirley!
- Elmenjek?- kérdeztem csöndesen.
- Az istenért, dehogy is!- kiabált rám- ne forgasd ki a szavaimat! Csak azt próbálom megértetni veled, hogy szívesen segítenék, ha hagynád!
- Ez igaz- kénytelen voltam egyet érteni, mivel ez tény és való volt.

- Holnap lemész a Silver-be (egy helyi club), pultost keresnek!- közölte Wendy- aztán majd megbeszéljük a lakbért…
- Mi?
- Azt mondtad, az a baj, hogy mindent én fizetek. Nem kell így lennie. És különben sem ártana munka után nézned, 20 éves vagy…
- Azt hiszem, összeszedem a holmim…
- Jaj Shir! Nem mész te sehová! Tudod hogy csak segíteni akarok!
- Tudom Wendy, de utálom, hogy a terhedre vagyok.
- Nem vagy!- jött oda hozzám, hogy megöleljen- tudod nagyon jól, hogy csak jót akarok… túl sokat vagy egyedül, mióta…- elhallgatott.
…mióta Jake meghalt. Önkéntelenül is könnybe lábadt a szemem, lerohantak az emlékek.
- Tudom, de ki akarna együtt lenni egy hajléktalannal?- a magam csavart humorával ez vicc volt.
- Shirley!- tolt el magától, és megragadta mindkét vállam, megrázott- ne beszélj már hülyeségeket! Te itt laksz, nem vagy hajléktalan! És emellett, mi az, hogy ki akarna együtt lenni veled? Szép és okos lány vagy! Csodálom is, hogy nincs senkid…
- Kérlek…!
- Oké, visszavonom. De akkor is igazam van!
- Nem most szívtad vissza?!- vigyorogtam., és ő is elmosolyodott.
- Akkor lemész holnap a Silver-be?
- Igazad van. Dolgoznom kell. Megyek- bólogattam.
- Oké, menj, fürödj le, meleg vízzel, kérlek! És csinálok neked valami vacsorát!- közölte, mire én csak az égre emeltem a tekintetem, és elvonultam.