Fürdés után, mentünk aludni. Kivételesen normálisabban aludtam. Másnap reggel, pedig a srácok stúdiózni mentek, én meg Sil-el vásárolni, meg ilyenek, ő is eléggé megdöbbent a tegnap esti dolgokon. Mint mindenki. Kivételesen nem figyeltem fel semmien ismeretlen alakra, aki figyelne, lehet megunta. Vagy csak túl jól csinálja. Persze a srácok többször is felhívtak, h élek-e még.

Aztán hazamentem, összedobtam valami kaját, mire jönnek a majmok. Majd pár perc múlva arra lettem figyelmes, hogy valaki csönget.

- Igen? – mentem ki az ajtón, le a kapuig. Egy csávó volt az, Delilah-val a kezében. Nagyon ismerős volt az arca, baseball sapka volt rajta. Egy pillanatra meg is rettentem tőle.

- Az önöké ez a kutya, ha nem tévedek?!

- Igen, mit keres magánál?!

- Majdnem elütötte egy autó. – jött közelebb a faszi, majd a kezembe adta a kutyát. Ekkor bevillant egy arc, amit nem tudtam hova tenni, de biztos voltam benne, h láttam már valahol.

- Köszönöm. – vettem el Delilah-t. – érdekes, sose szokott elszökni…

- Ne izguljon, az én kutyám is csinál néha ilyeneket. – mondta a férfi. Én persze közbe egyfolytában azon agyaltam, h honnan ismerhetem. – Jól van?

- Persze… maga itt lakik a környéken?

- Jó pár utcával odébb, de mindig erre szoktam sétálni… - mondta érdekesen, lehet túl közvetlen voltam. – További szép napot, és vigyázzon a kutyájára. – sietett el az ember, én meg bementem és megdorgáltam a kutyát, aztán továbbra is gondolkodtam, hogy honnan a fenéből ismerhetem ezt az embert.

Lassan hazaértek a srácok is, az egész bagázs átjött, fel is zabálták a spagettit, amit csináltam.

*eközben egy mellékutcában*

- Nem hittem volna, h ez a csaj újra felbukkan, pont ő… ezekkel a híres hülyékkel, tele van velük az újság. – mondta egy baseball sapkás, fekete pólós ember egy másiknak.

- Biztos, hogy ő az? – kérdezte a másik.

- Igen, ma elvittem nekik a kutyájukat…

- Értem, és mi volt?

- Semmi, de nagyon furán viselkedett, nekem meg meg kellett róla bizonyosodnom, h télleg ő az. – mondta a baseball sapkás. – Mi van, ha rájön, hogy ki vagyok? Az, az állásomba és mindenbe belekerül…?!

- Nem tudom, de tudod mit kéne?

- Mit? – nézett fel a baseball sapkás.

- Lesittelni őket, vagy valahogy elintézni, h ne tudjanak Montrealban lenni, a még ki nem találod, h mit csinálj.

- Hát lehet… - mondta a baseball sapkás. – Mindenesetre figyeljük őket, és a csaj pszichológusát.

- Rendben.

- Már tudom is, mit fogok csinálni, ha szerencsénk van, akkor meg szívják miatta. – mondta a baseball sapkás ember, majd ezzel lezárult a beszélgetésük.

*nálunk otthon*

- pierre, képzeld Delilah-t, ma egy tök idegen ember hozta haza. – mondtam neki, miközben a srácokkal dumáltunk, meg sörözgettünk.

- Komolyan? – esett le az álla.

- De Delilah nem szokott elszökni, vagy igen?! – Seb.

- Eddig nem volt szokása… - mondta Pierre.

- És érdekes, mert a pasi nagyon ismerős volt, csak nem tudom, hova rakni. – én.

- Gondolod, h ez az a hülye üldöződ, aki a lakásba is járt?? – Jeff.

- Nem tudom, de ez más…

- És nem hasonlított arra, aki követett? – David.

- De igen. – én.

- Lehet, valami hülye perverz. – Chuck.

- Ezzel, csak azt fogja elérni, hogy előbb-utóbb rendőrt fogok hívni, amikor megint felbukkan. – Pierre.

- Eddig se volt túl sok értelme. – én.

- De ez már nem játék… *közbe megszólalt Pie telója*   

- majd megbeszéljük, gyere Rox, nyírj ki videó játékba. – húzott fel david nevetve.

- Kinyírlak én a nélkül is. – mosolyodtam el, majd ráugrottam és elkezdtem vele birkózni.

- Kicsi a rakás gyerekek! – röhögött Chuck, majd ránk vetette magát, amitől majdnem kettészakadtunk.

- Én is!! – kezdett el ugrálni Jeff, majd ő is ránk ugrott, de ő már kitett egy hegyomlást. xD aztán már csak Seb kellett, de hát, ami késik, az nem múlik. Ott fetrengtünk, mint a hülyék a kanapé előtt sikítozva. Pierre meg kintről ugatott, h maradjunk csöndbe, mert pont telefonált.

Kis idő múlva, amikor kellő képen kilapultunk, abba hagytuk és leültünk játszani. Majd Pie is becsörtetett.

- Nah, kivel csevegtél ennyit? – Seb.

- A szeretőjével, vigyázz vele Rox. – vigyorgott Jeff.

- Egy pillanat és elmondom, csak előbb meggyilkolom. – ugrott Pierre Jeff-re, majd ők is birkóztak egy jót, nehogy Pie kimaradjon a jóból.

Pár perc alatt abba hagyták.

- Szóval? – nézett kérdőn David Pie-re.

- Mi az?

- Valamit akartál mondani.

- Jah, igen. Szóval Winnetkaba hívtak a nagyszüleim, mert rég láttak, meg ilyenek, új barátnő, és titeket is várnak srácok. – mondta Pierre.

- Az anyai nagyszüleid ugye? – Chuck.

- Igen.

- Szupi! Megyünk, egy csomó zaba van, jó fejek, és szeretnek, jól fog esni, mi előtt elmegyünk turnézni! – örült meg Jeff.

- Nem Jeff, nem rohanjuk le őket. – nevetett Pie, közbe meg tök boldog lett hirtelen.

- Hol is van ez a Winnetka? – néztem körbe.

- Ottawa mellett, kocsival simán lemegyünk. – Chuck.

- Igen. – értett egyet Pierre is. – de előbb Rox és én megyünk le, aztán ti.

- Rendben. És mikor mentek? – Seb.

- 3 nap múlva. Benne vagy kicsim?

- Benne. – bólintottam.

- Ok, mi meg majd megyünk utánatok. – mondta David. Egy jó darabig elvoltunk, mi után ezeket megbeszéltük. Aztán filmeztünk, végül, pedig mindenki ment aludni.

Másnap reggel a srácok megint stúdiózni mentek, utálom Pierre hűlt helyét találni magam mellett. Reggeliztem, kimentem az újságért meg ilyenek. Aztán elkezdtem barátkozni a gondolattal, hogy Pierre azt mondta, h kocsival könnyen lejutunk. Vajon elfelejtette, h én nem vagyok a kocsikkal kibékülve?! Inkább leültem a laptophoz és megnéztem ezt Winnetkat. De sajnos a rossz hír az volt, h egész nap egy Greyhound busz megy arra, és az is hajnalba ér oda, és Torontó valamelyik eldugott zugából indul. Most vagy nem megyünk, v megoldjuk.

Végül hosszas mérlegelés után, úgy döntöttem, h kipróbálom Pierre kocsiját, ugyanis itt állt a ház előtt. Delilah-t a kezembe vettem, majd kinyitottam a kocsit, aztán az ajtót és egy darabig csak néztem. Aztán végig futott az agyamon, h nem lenne jó fényem a Bouvier családba, ha nem mennék le. És láttam, h Pie-nek ez mennyire fontos. Úgy 15 perc, vívódás után megbarátkoztam a gondolattal, és egyszerűen beültem a kormány mögé, igaz, h közbe a hideg futkosott a hátamon, és elképzeltem, ami megtörtént. Jogsim volt ugyan, de nem használtam ki, mi óta a baleset történt, de jó érzés volt, h végre rászántam magam, h egy nyomorult kocsiba beülhessek. Aztán Delilah-t az anyósülésre tettem, és gyújtást adtam a kocsira. Eddig simán ment, nem kezdtem hisztizni… Végül be is indítottam és elindultam vele. Nagyon fura érzés volt, először alig mertem nyomni a gázpedált. Az agyam össze-vissza tekerget, h ez most jó, vagy nem. Végül elhajtottam az utca végéig, persze nagyon lassan és vissza. Majd amikor egy kis bátorságot gyűjtöttem, egyszerűen vettem egy jobbos kanyart és kihajtottam a főútra. Először félelem, és rettegés fogott el, de aztán megnyugodtam, az egész csak pár másodperc töredéke volt.

Miközben a városba furikáztam a bátorságom is megjött, így picivel gyorsabban is hajtottam.

Majd jött egy sms Pierre-től, h a srácok elmentek, és mindjárt indul haza. Így gondoltam meglepem és elmegyek a stúdióhoz.

Pont akkor értem oda, amikor Pie jött ki az ajtón. Kicsit gyökeret vert a drága, ahogy meglátott.

Kb 10 percembe tellett, mire megmagyaráztam neki és mehettünk kajálni valamerre.

- Jól vezetsz. – állapította meg, amikor már vagy 5 perce mentünk.

- Köszi, de ez a te érdemed is…

- Az enyém?

- Igen. – mosolyodtam el. – Ha te nem vagy, és nem támogatsz engem, akkor nem tartanék itt.

- Oh… - mosolyodott el ő is.

A végére már tök jól belejöttem. Elmentünk egy étterembe kajálni.

Majd pár óra múlva a parkhoz sétálni, meg ilyenek, és tök jó volt vezetni, de a félelem bennem volt nem mentem 90 fölé egyszer se.